Info.tudomány és média a 21. században 1.2

Eltelt az első hét. A KONNEKT csoporttól hangos a facebookom, és nehezen bírom :)
Mégis, örülök, mert már az első héten sok új dolgot megismertem, fogalmakat, embereket, technológiákat, gondolatokat. A második bejegyzés feladata összegezni a hét tanulságait, beszélgetéseit.

Először is, a világból is kikerget ez a http://www.donothingfor2minutes.com/ izé,a mit 10 perce képtelen vagyok teljesíteni és még mindig a tenger halk morajlása idegesít miközben írok :) ...kikapcsoltam. Nem ment, felvállalom na!
Szóval elkezdtem, igyekszem, bár több akadályba is beleütköztem már. Példának okáért tartok tőle, hogy rosszul töltöttem ki a táblázatot az adataimmal, de itt megvallom töredelmesen, azt se tudom, hol az a táblázat! Értem Én, hogy "gúgl doksi" :) de hol van az, és hogy találom meg, ami nekem kell? Kicsit most túlzok, de valahogy mégis ez a helyzet. Pozitívum ellenben, hogy az Én egyetlen kicsi NetBookom olyan szuper, hogy gond nélkül megbirkózott a SL nehézségeivel, bírja  a gyűrődést! Továbbá haladok a blogok olvasásával, amellett, hogy őszintén nem értem, egyesek hogy bírják idővel és energiával, hogy 30-40 részes kommentelésekbe mennek bele egy-egy fórum kapcsán. Ami tehát engem illet, írok, olvasok, ha eszembe jut, még twittelek is :)

..közben azért az információs társadalom égető kérdéseivel is foglalkoztam, de mit ad Isten, a virtuális lét sem más mint a papír alapú...a gépen írt jegyzetem lecsalta időközben az általam írtak felét. Ez felér egy papír alapú jegyzet megrongálódásával, elvesztésével, elszakadásával. Vettem tehát az akadályt, nincsenek itt nagy meglepetések! :) Gondolkodóba estem, jegyzet hiányában miről is írjak, ha nem akarok abba a hibába esni, hogy társaimat követve, én is megírom, hogy telt a hét. Szeretnék valami újat...
Így megírom Nektek, milyen tapasztalatok értek első munkahelyemen, amit egyébként már elhagytam, de ez nem érdekes.

Nos oda(Magyar Kerékpáros Klub  http://kerekparosklub.hu/ ) kerültem gyakornokként, pár hónapja, mondván, hogy bármiben szívesen segítek nekik! Én aztán értek mindenhez. Számítógépet kezelem, exelebe pillanatokon belül visszaszokom, sőt, mi több, jeleztem még ilyeneket is, hogy tanulmányaim kapcsán hasznos lenne számomra, ha akár kutatásokat is elemezhetnék.  Hál'Istennek, hogy ilyesmire már nem került sor. Ugyanis, mint kiderült, édes kevés amit én "tudásnak" hiszek. Dobálóztak nekem "folderekkel", "molinókkal", "flashmobokkal"(ezt mondjuk hamar megfejtettem), sky-pal, ilyen videóizével, meg olyan expókkal. Csak kapkodtam a fejemet. Borzalmas élmény volt az egész. A lényeg. Már ott elakadtam, hogy nem tudtam rendesen megcímkézni a borítékokat, mivel az tiketteket nem tudtam a gépemen rendesen beállítani. Kérdem én, hol versenyképes a jelenlegi tudásom, ha egy etikettet nem tudok kinyomtatni? Holott amennyire én tudom, ezt talán még egy ECDL vizsgán sem követelik meg, pedig egy asszisztenstől alap kérés lehet. Információs társadalom? Lehet, de akkor engem kikerült. Csak gyakornok voltam, a legalapvetőbb, legegyszerűbb feladatokat kaptam meg, és mégis, vért izzadtam. Komoly fáradtságba telt, mire mindent megértettem, mire rájöttem, miről beszélnek:) Volt egy "kolléganőm", aki rendkívül tájékozott volt, mindenféle internetes tevékenységekben. Mondanom se kell, milyen rosszul éreztem magam mellette. Végül is a munka során megismertem a http://www.joomla.org.hu/ honlapszerkesztőt, sőt, Admin! voltam a felületünkön, és a regisztráltakat kezeltem. A lényeg az, hogy e kurzus kapcsán, sőt most, az írás következtében jövök rá, milyen fontos, hogy ezt a lemaradásomat behozzam! És nem lehetetlen. Valószínűleg kétszer annyi energiát igényel attól,akit ez nem érdekel (mint engem), de muszáj. Akkora élmény lesz, ha a következő munkahelyemen a hétindító hétfői megbeszélésen végre én dobhatok be új ötleteket kapcsolattartás, ügyféllel való kommunikáció, vagy csapat építő esemény kapcsán :)
Ráadásul be kell látnom így utólag, hogy maga az attitűd elsajátítása nagyon fontos. Hogy gondolkodj internetben! Hiszen például egy ilyen Klub, mint a fent említett, mely egyébként egy civil szervezet, folyamatos kapcsolatban van nemzetközi testvérszervezeteivel, folyamatos információ frissülésre van szüksége, melyre lehetőséget ad az a számtalan új felület, melyekkel most ismerkedem. tehát például egy ilyen munkahelyen, hogy az új szavainkat is használjam, web 2.0asnak illik, és egyben hasznos lenni :)

Hogy mi a helyzet az információ megosztással? Vegyük azt a helyzetet, hogy nem saját információinkat kell megosztanunk. Mert ahogy láttam, legtöbbünk ebben gondolkozott. Pedig mi a helyzet, ha egy szervezetben felmerül az igény, kapcsolatot kéne ápolni hasonló szervezetekkel, illetve megvalósítani egyfajta együttműködést, kommunikációt. Itt a kerékpáros klubban egy elég érdekes kettősséget figyelhettem meg. Egyrészt az egyik srácnak az volt a fő feladata, hogy ápolja tehát a nemzetközi kapcsolatokat, mégis, ha nemzetközi trendeket akartunk ellesni, vagyis, hogy például a holland egyetemek hogyan oldják meg a kerékpárok tárolását, vagy milyenek Dániában a kerékpáros utak, azt körülbelül a honlapról tudtuk lelesni. Vannak törekvések együttműködésre, közös kampányokra, de nem érzem, hogy az információ megosztás jól működne. Hozzá kell tennem, az alap felállás az volt, hogy mi nem adunk semmit, mert mi úgysem tudunk semmit, hanem csak kérdezzünk, lessünk el mindent, és hasznosítsuk. Érdekes meglátás, egyrészt önző, másrészt kishitű. De talán a szakmai zsűri azt mondaná, sajnos mégis ez a helyzet.

Kérdezem a kedves olvasót, tud esetleg valaki olyan példáról, amikor egy cég, szervezet birtokában biztosan van/volt hasznosítható tudás és megosztotta vagy épp a világért se osztotta volna meg azt????

Emellett viszont elmondhatom, az MK napi felhasználója a Google Docs-nak, a Google Naptárnak, és a Skyp-nak. Viszont megdöbbentett, mivel testközelből ezt itt tapasztaltam először, hogy milyen tömérdek mennyiségű email váltás megy végbe naponta. Kezelhetetlen mennyiségű. Több valóban hasznos információkat tartalmaz, azonban ezekkel kapcsolatban fontos problémaként merült fel, hogy sem a tárgy sor nem szerkeszthető, sem más, annak érdekében, hogy egyértelműen kategorizálni lehessen a leveleket, azaz címet lehessen adni nekik. Ezen kívül pedig a levelek nagy többsége teljesen értéktelen, mégis, nem szabadulnak meg tőlük. Részben feladatom volt a levelek rendszerezése, mappákba rendezése. Had adjam ki magamból ez úton a dühöt, ennél fölöslegesebb munkát el se tudok képzelni annak fényében, hogy nem törölhetem a felesleges leveleket, fogalmam sincs miért.

Mégis, visszatérve, felmerült bennem a kérdés, talán egyenként, személyenként féltjük a tudásunkat, talán bizonyos fejlesztő cégek is féltik a tudásukat, de előfordulhat, hogy az ilyen non-profit szervezetek, civil szervezetek, egyéb olyan közösségek, melyek pénz hiányában kénytelenek ingyen segítséget, információt kérni, kapni, megosztók, cserélők! Nem lehet?

Továbbá azzal kapcsolatban, hogy legyünk megosztók, fejlesztők, is azt gondolom, hogy egyénként valóban, tántoríthatatlanul fölöslegesnek érzem csekély tudásomat megosztogatni az interneten. Viszont szervezeti, céges szinten már vállalhatunk ilyen feladatokat, vagyis honlapszerkesztői, felületkezelői feladatokat. Melyekhez szintén szemléletváltásra van szükség. Itt jön a képbe a Twitter. Vagyis az a szemlélet, hogy minden megosztásra érdemes. Egy kampány esetében például folyamatos kapcsolattartásra van szükség a résztvevőkkel, fontos az informálás, szórakoztatás, biztatás, továbbá a csoporthoz tartozás élményének kialakítása. Ez már akár andragógiai feladatnak is minősülhet. Pedig milyen távolról közelít!

Zárás képp annyit mondanék el, örülök ennek az egész kurzusnak, még ha nehezemre is esik ez a folytonos koncentráció. Nehéz úgy aludni, hogy érzem, nem kommenteltem meg az aznapi elegendő mennyiséget. Bízom benne, a Tanár Úr ilyen szempontból elnéző lesz, és adott türelmi időt :)

Tehát vagy nem sajátítottam még el a szemléletet, vagy nem is akkor butaság amit gondolok, de úgy érzem, nem fogok addig késztetést érezni a Wikipédia szerkesztésére, míg az adott témában nem vagyok szakértő. Punk tum! :)
Köszönöm, hogy elolvastál!

Távoktatás: Didaktikai modellek by me :)

"...távoktatási folyamat ugyan olyan, mint a tantermi oktatási folyamat..."
...hangzott el az órán. Nagyon szimpatikus gondolat, de őszintén remélem, hogy nem így van, mert akkor ez a szegény oktatás megint nem jut egyről a kettőre. Remélem az a helyzet van/lesz ezzel a távoktatással is, mint sok más, megtámadott, megkérdőjelezett gondolattal, módszerrel, hogy 100-szor hatékonyabbá kell, hogy forrja magát annak érdekében, hogy komolyan vegyék. Remélem a távoktatás is annak érdekében, hogy elfogadottá váljon, sokkal hatékonyabb rendszert képes kidolgozni, amely majd jól bemutat a hagyományos tantermi oktatási formának, hogy mozduljon már meg!!!! Egyáltalán nem baj, ha végre jön a konkurencia. A gazdaság is azért fejlődik, mert a versenytársak motiválják, hajtják egymást. Nem baj, ha az oktatás is versenytársakra talál :)

Érdekes volt számomra Möller modellje, amelynek lényege volt, hogy a célt tűzi ki, de azt is lebontja rész célokra. Tehát a folyamat apró lépésekből áll, melyek folyamatosan vezetnek előre, lineárisan, a végcél felé. Vagyis apró tudásokkal haladok a "nagy" tudás megszerzéséig. Úgy érzem, a rendes oktatás is ilyesmiről szól, hiszen altémák vannak, résztémakörök, melyekből "röpdoga", témazáró méri fel a megszerzett tudást. Ettől még nem lesz hatékony a módszer. Hiszen nem az a lényeg, hogy milyen logikusan építem fel a tematikát vagy a haladási irányt. Az már szerintem a tanteremben is így működik. A baj ott kezdődik, amikor a tanulóról kiderül a részcél ellenőrzésekor, hogy nem sajátította el az anyagot, de nincs idő visszatérni. Például. Tehát ebben a modellben rengeteg hiányosságot érzek. Ez egy jó elképzelés, de önmagában szerintem semmit sem ér.

Carroll modelljével pedig egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Értem, hogy megmérhetjük, egyes tanulónak mennyi időre van szüksége a tudás elsajátításáig, de melyik módszerrel? Akkor minden módszer esetében újra és újra fel kell mérni? Ráadásul minden gyereknél? Ha ez kivitelezhető, persze az nem rossz dolog, nyilván a későbbiekre nézve, egy hosszú tanulási folyamat esetében megéri a belefektetett energia, de nagyon körülményesnek és nehézkesnek érzem, a mindennapi megvalósíthatóság szempontjából. Ráadásul hogyan lehet összekötni a hatékonyságot a tanulásra fordított idővel? Elhangzott valamilyen válasz az órán is, de én már akkor sem értettem. Véleményem szerint az idő van legkevésbé összefüggésben a hatékonysággal. Közelebb áll hozzá a motiváltság, a módszer, a személyes hatások, maga az elsajátítandó tanagyag, bármi. De az idő???? Megint csak elmondhatjuk, önmagában ez is kevés.

Végre itt van valami jó: az Adaptív tesztelés :) Ez már érdekes. Bár nem látom benne az újszerűséget :) de ez már csak a kötelező kritikusságomnak köszönhető. Szóval veszek egy gyereket. Elé teszek egységnyi idő alatt "x" feladatot, amelyek között vannak megoldhatatlanul nehezek és extra könnyűek, de megoldhatóak is,  véletlenszerűen. Vagy nem? Mert a jegyzetem kissé kaotikus. A célt azonban értékelem. Ne húzzuk szegény gyerek idejét és idegeit. Kapjon maga elé olyan oktatási rendszert, feldolgozásra váró anyagot, mely leküzdhető! Ez új? Meglepne ha így lenne... Mindenesetre értékes része lenne egy jó távoktatási rendszernek! Hiszen a képzés hosszát ha rosszul jósolom meg, az kis plusz költség. Ha a tananyag jól felépített, az is fontos, bár a tanulók szerintem rugalmasak, lehet velük ezerféleképpen haladni. A legnagyobb pénzkidobás, ha rosszul mérjük fel, milyen feladatokkal tanítsuk a résztvevőnket. Talán ezt a hibát a legnehezebb kijavítani, mert a legkomplexebbnek érzem.

A Bloom-féle modellnek nagyon megörültem, utólag, újra ránézve már kevésbé vagyok lelkes. Tehát veszek egységnyi tanulót, egységnyi tananyagot, és mindenkit bevárva, folyamatos ellenőrzéssel haladok? Ez kicsit új, kicsit mégsem. Jó lenne, ha így lenne, de hol húzom meg a határt? Kit és meddig várok be? Persze ez már összetettebb modell, nem is mondom, hogy nem jó. Viszont akkor ez feltételezi az abszolút egyszemélyes munkát, nem igaz? Csoportban ez szinte megvalósíthatatlan, lévén különböző képességek, lehetőségek. Tehát felteszem, egyszemélyes oktatásról van szó. Akkor is...mennyi időnk van? Mi történik, ha valami nem megy? Tudom, mindenre soha nem lesz válasz :) Csak kérdeztem :)

Na! Végre valami, ami igazán szimpatikus: Differenciálás: Tevékenységeik alapján csoportosítjuk, kategorizáljuk a tanulókat. Feltérképezzük kompetenciáikat, képességeiket tevékenységeiken keresztül. Ez talán még hű képet is ad az egyénről, ami valóban nagyon fontos a későbbiek tekintetében. Szóval nem elég, hogy az előzetes felmérést is tevékenykedtetés által tudom felmérni, de a későbbiekben is, a tanulási folyamat középpontjában is a cselekvés, feladat végzés áll. Számomra ez az eddigi legszimpatikusabb. Hasonlóságot látok a "learning by doing"-gal. Tehát időt és energiát rászánva, cselekedni kell. Ez megszólít olyan tanulókat, akik nehezebben koncentrálnak, akik kevésbé hajlandóak a monotonitásra, akik kevésbé tudatosak. Azoknál is beválhat, akik rengeteg rossz élménnyel rendelkeznek már a tanulással kapcsolatban. Akik számára már a tanulás szó hallatán is görcsbe rándul a gyomruk a sok rossz élmény miatt, a sok sikertelen tanulással töltött óra miatt. A feladat mint olyan, sokak számára sokkal izgalmasabb. Természetesen ez nagy anyagi befektetést igényel, őszintén bízom benne, hogy lesz képző központ aki érdemesnek tartja a befektetést!

Örülök, hogy komoly erőfeszítések történnek annak érdekében, hogy az oktatás egyre eredményesebb lehessen. Az adaptivitás elvét is ide sorolnám, amennyiben megvalósítható, hogy a résztvevőket egyenként felmérjük, a különbségeik alapján egy egységes tanulási formát tudjunk kialakítani, az maga a művészet. Fontos, hogy a különbségeket ne elnyomni próbáljuk, hanem ezek kiemelésével színesíthessük az oktatást. Hiszen ez is például része a konnektivitásnak is. Minden egyes résztvevő egyéni nézőpontja, véleménye és meglátásai révén gazdagodik a csoport tudása, tudástára. Miért ne valósulhatna ez meg egy oktatási környezetben is, akár tantermi, akár távoktatási rendszerről beszélünk?!
Nem is emlékszem olyanra, hogy az iskolában az egyéni gondolatainknak nagyon teret engedtek volna. Akadt egy-két tanár, aki kérdezett tőlünk, érdeklődött, de az idő rövidsége miatt ezek a gondolatok nem tudtak kibontakozni, nem lett következményük, nem hasznosultak. Bízom benne, hogy ez az adaptivitás valahol ezt is magában foglalja. az egyén jegyeinek hasznosulását egy oktatási folyamatban. Amikor mindenki hozzá teheti amilye van, és ez pozitív értékelést kap.

Egészen meglepett, hogy a reproduktivitás mint olyan, nem jó, elavult fogalom, forma. Helyét átveszi a produktivitás, amikor már nem a meglévő tudást "sokszorosítom", adom vissza, hanem annak átgondolásával, elsajátításával valami újat alkotunk. Fontos, hogy végre a szellemi termék értéke visszatér, még ha nem is nagy dolgokról van szó. Az például, hogy az én személyes gondolataim olyan "értékesek", hogy érdemesek arra, közzétegyem őket az éterben, csakis az oktatási kívánalmaknak köszönhető. Ez az oktatás (új) feladata! Hozzunk létre (részben)új tartalmakat, és osszuk meg. A társadalom majd eldönti, értékes-e, érdemes-e valamire is. Tehát ne mi ítélkezzünk saját szellemi teljesítményünk felett, megteszik a többiek. Merőben új, versenyképes gondolat. Tetszik :) Sokkal impulzívabb értékelési forma. Végre nem csak egy személy, a tanár értékel, végre nem csak én értékelem magam, hanem végre a közösség, vadidegen emberek sokasága értékel engem, kizárólag teljesítményem alapján.

Itt a zárt iskolai intézmény kapcsán merült fel bennem, hogy erről miért nem tudnak többen, miért nem tud mindenki, miért nem alakult még ki igazén aktív, interaktív kommunikáció?
 "Szegedi Tudományegyetem

 Felnőttképzési Intézetének andragógus hallgatói szervezésében huszonegyedik alkalommal kerül megrendezésre az Országos Közművelődési Konferencia.
Ez az országban olyan egyedülálló rendezvény, amelyet hallgatók szerveznek
hallgatóknak és mindazoknak a fiataloknak, akik informálódni szeretnének lehetőségeikről, a kulturális szférában történő változásokról. A konferencia a jövő andragógus szakembereit szólítja meg, akik a kultúra, a média, a menedzsment és a felnőttképzés területén fognak elhelyezkedni."

http://www.facebook.com/kmkszeged?sk=info
Pedig megtalálható a Facebookon is, de talán ez is olyan elven (nem) működik, mint a Wikipédiánk. :)
Viccen kívül, komolyan elgondolkodtató, hogy nyissuk ki iskoláinkat, nyissuk ki a kapukat és kommunikáljunk egymással. Furcsa, hogy itt Pesten nem hallok egyébként andragógus egyesületről, fórumokról, Szegeden azért ennél sokkal több szó esett a dologról. Mert hogy valami egyesület, vagy alapítvány működik az érdekünkben, de én is szégyenszemre csak eddig jutottam vele.
És tessék, itt is van: http://www.facebook.com/pages/%C3%89leten-%C3%A1t-Fiatal-Andrag%C3%B3gusok-K%C3%B6zhaszn%C3%BA-Egyes%C3%BClete/203736966320046

Remélem lesz, akinek hasznos lesz :)

Végül tehát azt gondolom, ezek a didaktikai modellek hasznosak, kellenek, de nyilván, önmagukban kevesek. Szükséges ezeket összesíteni, összedolgozni, és egy komplexebb rendszert létrehozni. Illetve használjuk fel ezeket mind, amikor képzést hozunk létre. Valahol mégis, hiányérzetem van. Hol van itt a mérföldkő a hagyományos oktatáshoz képest? Vagy nem is ez volt a cél?

Az óra, ahogy én látom :)

Amennyire érdekes és értékes ez a kurzus, számomra épp annyira bosszantó. Egyszerűen nem tudok elmenni kardinális kérdések mellett érzelmek nélkül. Amennyiben valamiről már információt szerzek, elkezd idegesíteni az esetleges hiányosságok sokasága, felháborít a tétlenség és elmaradottság, nem utolsó sorban pedig felbosszant, hogy úgysem történik semmi. Ezzel együtt, még szerintem soha nem tettem semmiért. Épp ezért utálok bármiről is beszélni, értekezni, hallani...mert úgyis lusta leszek tenni ellene. Így aztán csak marad a bosszankodás és lelkiismeret furdalás. 

A tegnapi kurzus számos kérdést felvetett. Először is, feltettük a kérdés, hogyan lehetünk mi információs társadalom, ha éppen az oktatás, mely az információk első számú, és időben is elsőnek tekinthető nagy info. bázisa és közvetítője, folyton 100 lépés lemaradásban van. Ha nem többen. 

Nagyon fontos dolog, hogy éppen az iskola, mely a kultúra megteremtője lenne, képtelen kialakítani a legkorszerűbb kultúraképet a gyerekben, hiszen sem eszközzel, sem tudással, sem semmivel nem rendelkezik a feladat elvégzéséhez. Így aztán eleve hátrányból indulunk, hiszen ahogy egy blog-kommentben is olvashattuk, attól még, mert felhasználó vagyok, nem vagyok a technika tudója, ismerője, fejlesztője, tehát a haladásban a sor végén kuporgok. Azzal a tudattal, azzal az igen téves tudattal, hogy én mindent tudok. Hát kérdem én, miért nem változik valami az oktatás terén? Úgy gondolom, nem az a baj, hogy nincs minden teremben számítógép. Nem az a baj, hogy az informatika órán nem tanulunk az exel táblázatkezelésén kívül mást. Az sem baj, hogy a tanáraink sem értő használói az információs társadalomnak, eszköznek. A baj az, hogy nem sulykolják belénk, „amit itt hallasz, semmi”! Amit itt látsz, semmi. Amit itt kapsz, semmi. Pedig erről van szó! Persze nem könnyű, hiszen ez egy folyamatos nyomást gyakorolna a gyerekre, hogy amit tud, és kap, az édes kevés. Mégis, ha versenyképességről beszélünk, érdemes lenne a legfogékonyabb korban elültetni a gondolatot, és hát... az igényt a lépéstartásra a világgal. 

Ide kapcsolódik a pár gondolattal később kifejtett téma, miszerint akkor lennénk igazi info. társadalom, ha az ember nem csak fogyasztó, hanem megosztó is lenne. Kérdem én, hol vagyunk erre megtanítva? 

Megértem, ha a hozzáértő olvasó azt mondja, hagyjuk már végre ezt a hozzáállást. Lépjünk túl azon, hogy mit nem kaptunk, és fogjuk fel, mit szerezhetünk meg mi magunknak!

Egyetértek. Mégis, ahogy az első bejegyzésemben remélem világosan leszögeztem, én folyamatosan az oktatásban látom a hibát, és úgy érzem, akár akarom, akár nem, folyton az oktatáshoz fogom visszavezetni a kérdéseimet. Hátha kisül belőle valami... tehát kérdem én, hogyan tanuljam meg, hogy megosztani nem azt jelenti, kár fog érni? Mert jelenleg így tudjuk. Ami az enyém, az az érték, amit közzéteszek, már fegyver lehet, mely akár rám is szegeződhet egyszer. Szóval értem én, hogy dübörög a világ, haladjunk mi is! De miért nem zavar az senkit, hogy a most 12 éves kisiskolás is még mindig azt tanulja, hogy a dolgozata titokban fog maradni, és ez jó, hogy a felelete csak 10 percig tart és utána nem fog rá szerencsére senki emlékezni, hogy a dolgozata ráadásul vagy a saját, vagy a tanár asztalán fog majd elkallódni. Minek is így egyébként szellemi terméket létrehozni? Ha aztán a feledés homályába vész? Természetesen én ezekre tudom a választ, csak jelzem, kéne tenni valamit az iskolásokért! Nem tudom, hogyan, miképpen, de jó lenne!

Aztán felmerült, hagyjuk már a fenébe ezt az e-mailezést! :) Tökéletesen egyet tudok érteni. Nem mondom, hogy nagy tapasztalatom van e téren, de az alatt a pár hónap alatt, amit egy cégnél töltöttem, le voltam döbbenve, mennyi idő megy el levelezésre, ráadásul teljesen fölösleges kommunikációra. 

Hihetetlen, hogy mi adatmennyiséget jelent, mely valljuk be, teljesen kezelhetetlen. Totálisan rendszerezhetetlen a levelek szerintem minimum fele. Ráadásul rengeteg idő!!!!

Ami azonban mellette szól, hogy "hangtalan", "arctalan". Vagyis ha tévedek, rengeteg időm van kijavítani azt, rengeteg időm van arra, hogy tudáshiányomat esetlegesen leplezzem, pótoljam két e-mail között, ráadásul közben bármi mást is csinálhatok. Van benne egy személytelenség, melyre bár érdekes, de nagyon vágyunk. Miért? Pont azért, mert úgy lettünk szocializálva éppen az iskolában, hogy a véleményünket, szellemi produktumunkat nem kell nyilvánosan vállalnunk, arccal. Én ebben látom a választ. 

Továbbá nyilván van egy olyan szempont is, hogy pl. egy telefon konferencia borzasztó nehéz, amennyiben különböző nyelven beszélők folytatják, még ha használják is a közös, angol nyelvet. Nagyon megterhelő, óriási figyelmet kíván. Csak mert a Tanár Úr felvetette sky-p, és egyéb secondlife programok lehetőségét. Tehát az írott szöveg világosabb, érthetőbb. De rengeteg idő! Ez tény. 

Aztán itt a jó öreg wikipédia:) Persze én is felhasználója voltam számtalanszor. Őszintén bevallom, nem tartom magam a wiki-tartalommal szemben kritikus felhasználónak. Nem nagyon kérdőjeleztem meg az ott olvasottakat. Annak ellenére, hogy valóban, nem volt olyan alkalom, hogy a tanárok ne figyelmeztettek volna, hiányos, és hamis információk lennének benne. Megmondom őszintén, volt már, hogy rákerestem valamire, ki is jött a wiki, megnyitottam, és szembesültem vele, még semmilyen info-t nem töltöttek fel. El is gondolkodtam, hogy ezt akár szerkeszthetném is, de olyan hamar elvetettem. Ki mer  ilyet csinálni?

Annyira nem vagyunk arra szocializálva, hogy az információnkkal segíthetünk másokon. Továbbá arra sem lettünk trenírozva, hogy higgyük el, amit tudunk az jó! Vagy ha nem jó, akkor mi van?! 

Megdöbbentő volt látni, hogy az andragógia téma mennyire kifejtetlen, mennyire elmaradott, mennyire elavult. De talán ez nem azért van, mert pár éve van csak andragógus képzés? Talán meg kéne szólítani végzett hallgatókat, hol vannak, mit dolgoznak, ezen a területen maradtak? Hiszen aki nem, az nyilván a wiki ezen felületét se fogja gondozni. Aki meg itt van, ezzel foglalkozik, azok meg talán az akkori képzésében fel se lettek világosítva, hogy a wikipédia szerkeszthető, illetve a szemlélettel se biztos, hogy találkoztak, érdemes megosztani!De had kérdezzek még valamit! Miért jutott volna nekem akár eszembe, hogy kezeljem azt a felületet, vagy bármi egyéb kört hozzak létre, ha a profik (értem ezalatt a tanáraimat, kutatókat, professzorokat, akárkit) nem is mondták?! De új világ elé nézünk:) Érdekes lesz ha ez az új szemlélet teret nyer magának!

Nem tudom, más témák miért találtak maguknak annyi szerkesztőt. Miért van az a rengeteg kérdés, szó, ami  komoly kifejtéseket, magyarázatokat, tudományos ismereteket tár fel. Azokat kik gondozzák, és mikor, hogyan lettek erre ösztönözve?

talán magamtól eszembe se jutott volna az ökológiai folyamatokon, az IKT erre gyakorolt hatásáról gondolkozni. Pedig megér egy misét J Tehát ugye ha nem használok papírt, fákat óvok meg. Ha számítógépet használok, akkor viszont energiát használok, illetve azt a rengeteg nyersanyagot, amiből a számítógépet készítik. A Tanár Úr azt mondta, abban lesz a megoldás, hogy kénytelenek leszünk szelektálni, mely információk fontosak, és melyek nem. Az órán még el is hittem ezt a megoldást. De jobban belegondolva. Miben más a papírral spórolni, mint az árammal? Értem, hogy egészen más arányokról van szó. De ha ezen továbblépünk, nem tartunk mégis ugyan ott? Valóban beszélhetünk itt egyáltalán pozitív hatásokról? Ha valaki ez ügyben meg tud győzni, vagy új info-val tud ellátni, hálás leszek érte.

És ami talán a legérdekesebb kérdés. Miét hangzott ez a Tanár Úr szájából, hogy nem lesz titok, demokratikusabb berendezkedést hoz az IKT? Az indoklás az volt, hogy hozzáférhetünk majd mindenféle információhoz, gondolom nem hivatalos forrásokból, és akkor máris megtudjuk az igazságot. Illetve, hogy nyilván előtérbe kerülnek majd azok az „arcok”, akik a leleplezés és igazságszolgáltatás hívei.

Na de ez most komoly? Ebben van, aki hisz? Hát könyörgöm. A média is így kezdődött, azt ne mondja nekem senki, hogy pont az info áramlás fogja elhozni az igazságot. Először is, honnan fogom tudni, hogy attól még, mert kaptam egy, a korábbitól merőben eltérő információt, az igaz? Honnan fogom tudni, hogy nem? Ugyan úgy kialakulhatnak majd a megtévesztésre szakosodó igazmondók, akik ha majd be kéne helyettesíthetni, lehetnek a blogolók, visszább menve, a médiában ügyködők, még visszább, az újságírók. Lehet, hogy sokkal több információhoz fogunk jutni, nyilván sokkal gyorsabban is, de ezek csak egyszerűen azért lesznek jók, mert ingerszint fölött lesznek. Ettől még honnan tudom, hogy mi igaz? Persze itt egy ellenpélda: a minap kapott nővérem egy levelet egy olasz ismerősétől, hogy az ottani lapok tele vannak szörnyűségekkel Magyarországról, és írja már meg neki, mi az igazság! A történet rengeteg sebből vérzik. Egyrészt, ki tudja, mit válaszol a nővérem. A nővérem lehet ellenzéki, lehet jobboldali, lehet anarchista, lehet szimplán tudatlan, aki hülyeséget ír. Aztán az olasz fiú lehet blogoló, aki aztán a kétes információt közzéteszi, ekkor máris baj van! Aztán lehet újságíró, még nagyobb a baj. lehet bárki, aki aztán kezd valami az információval. De mivel ha közzéteszi, amit nővérem írt neki, az nagyon igaznak fog tűnni, hiszen egy magyar lány írta, aki saját bőrén tapasztalja minden nap a politikai helyzetet, ki kérdőjelezné meg?! Pedig hát látjuk, ki dönti el, igaz-e. Szóval innentől miért is fogunk több igaz információhoz hozzájutni? Melyek jobban segítik majd a tájékozódásunkat a világban?

Végül pedig, hál’ istennek egy szimpatikus gondolat is elhangzott a Tanár Úrtól J

Még pedig végigvettük, hogy akkor most időt nyerek, hiszen az Androidos telefonomon ott lesz minden egyes portálom és egyebem, ott lesz a rengeteg info egy helyen, másodpercekre tőlem, azonban az információ mennyisége akkora, hogy az feldolgozhatatlan, rengeteg időt igényel (nem mellesleg, frusztrációt). Tehát, ugyan ott tartok J Ne értse senki félre, de azért ez tetszett J

Küzdjön meg ezzel a dilemmával, aki akar! J

Légből kapott gondolatok...

Kedves Olvasó!

Most valaki olyan blogját olvasod, aki egészen eddig az évig, vagyis 22 éves kora végéig egyszerűen nem jutott el a tudatos tanulás állapotáig. Sőt, azt tudom mondani, a hagyományos tanítási, iskolai modell egyszerűen nem volt rám hatással. Mostanában jöttem rá, mennyire nem tudatosan éltem meg az iskoláimat, az ott töltött időt. Vallom, hogy borzasztóan elpocsékolt idő volt ez a sok sok év.
Az, hogy Andragógia szakra jelentkeztem, így aztán nem véletlen, bár lehet, hogy tévút volt. Komoly célom volt, hogy egyszer megreformáljam az egész oktatást! :) Elég naiv és gyermeki cél, de komoly.
Úgy gondolom, rengeteg hozzám hasonló gyermek ülhet iskolapadban, elsőtől diplomáig, akinek füle mellett egyszerűen elmegy a tanár monoton hangja, és akinek szeme előtt elhomályosul a tábla zöldjéből kisejlő fehér kréta nyom.
Most lettem elég idős ahhoz, hogy eljussak a tanulás tudatos állapotába. Azonban normális, hogy egy kötelező dolog, mint az oktatás ilyen elpocsékolt időt jelentsen rám, vagy hasonló típusú társaimra nézve?
Ezt az egészet csak azért írtam le, mert minden iránt nyitott vagyok, ami eltér a hagyományos oktatási módszertől. Hiszek benne, hogy rengeteg társam, hozzám hasonlóan nem tudatos tanulóként ül az iskolapadban. Ha viszont nem lebeg előtte a cél, hogy tudni akar, hogy számára ez fontos és kifizetődő, az azt kell, hogy mondjam, tudás nélkül fog kikerülni az iskolából, meg merem kockáztatni, akár későbbi felnőtt korában teljesített képzésről is.
Értem, hogy ez az egyén felelőssége, a döntés mindenki kezében ott van. Mégis, ha már erről tanulunk, fontosnak tartom ennek az ügynek a felkarolását és fontosságának hangsúlyozását. Ez az egész gondolatmenet persze úgy kapcsolódik Konnektivista csoportunkhoz, hogy én személy szerint nagyon örülök annak, látok új lehetőséget, sőt, a saját bőrömön tapasztalhatom. Sokan vagyunk szerintem, akiknek kényszerítő körülményre van szüksége a tanuláshoz. Itt fennáll az "aki lemarad az kimarad" elve, ami már önmagában nagyobb erejű, mint azt előre gondolnánk, emellett az értékelés mint záró motívum is segít minket a folyamat aktív követésében. Arról a tényről már nem is beszélve, hogy ez alatt a kényszer alatt valóban alkalmazva sajátítom el a módszert, mellyel talán közelebb jutottam ahhoz, hogy elhiggyem, máshogy is lehet, és végre lesz is!
Én ennek a dolognak nagyon örülök, remélem egyre több oktató és tanár fordul majd új lehetőségekhez, vállalja majd a kezdeményezés kockázatát és segít a hozzám hasonló "lusta" megúszó technikával lébecoló egyéneknek.
Persze felmerül a kérdés, mi lett volna, ha most sem a tudatos életvezetés állapotában vagyok, és úgy ér engem ez a feladat. De azt gondolom, egy általános iskolai mindennapi ellenőrző környezet kísérő figyelme mellett ez egy nagyon hatékony módszer lehet!
A kurzussal és a feladattal kapcsolatban nagyon vegyes érzéseim vannak. Nem az a problémám, hogy sok időt és energiát igényel. Hanem hogy miért csak most????
Miért a 4. évben találkozunk igazán új oktatási módszerrel, miért most először tapasztalunk valamit igazán a saját bőrünkön?
Bocsánat, nem akarok mások nevében beszélni, utólag is jelzem, minden elhangzott saját tapasztalat, emlék.
Érdekes dolog számomra, hogy míg eddig, értve ez alatt az általános iskolai, gimnáziumi és felsőfokú!  képzést, most először kell nyíltan vállalnunk gondolatainkat, véleményünket!? Érettségiig arra gondolok, hogy a dolgozatainkban írtak csakis a tanárra és rám tartoztak, a nyílt, többiek előtti feleletek száma pedig elenyésző volt. A Bsc képzésben pedig szintén, írtuk a zh-k sokaságát, írtuk az írásbeli vizsgákat, maximum részt vettünk szóbeli vizsgán, akkor is négyszemközt az oktatóval. Nyilvános szereplésre keveseknek nyílt nálunk legalábbis lehetősége, akkor is csak annak, aki szerette volna. Ebben a helyzetben viszont a módszer megköveteli a nyilvánosságot, azt, hogy vállalható gondolatokat, információkat osszunk meg névvel!
Ez egy nagyon új dolog. Eddig nem kellett ilyen mértékben felvállalnunk ismereteinket, vállalva azt, hogy mások majd hibát találnak benne, esetleg kritizálják azt.
Rendkívül tetszik így elöljáróban továbbá, hogy ez a metódus sokkal jobban hasonlít egy mindennapi munkamenethez.
Vagyis:
-megköveteli a mindennapi fókuszt egy témára- munkahelyen projektekre kell így koncentrálni, akár érdekel az, akár nem
-megköveteli a mindennapi részvételt- megint csak, a munka is ilyen, mindennapi részvételt igényel
-véleményem felvállalását igényli- a munkában is szükség van egy ilyenfajta kiállásra, véleményalkotásra, kommunikációra
-napi több órányi munkát igényel-ez sem idegen a munka világától :)
-végül pedig folytonosságot igényel- ez is eltér a már megszokott szorgalmi időszak/vizsgaidőszak rendjétől

Szóval Én egyenlőre így vagyok ezzel :)

Kíváncsi vagyok, remélem izgalmas lesz, és bírni fogom cérnával :)

Köszönöm, hogy elolvastál!