E-learning tartalmak és oktatási környezetek ergonómiája

Az ergonómia sok mindent foglal magában. Alapvetően arról van szó, hogy valami, amit használunk, felhasználó barát-e?

Ha már számítógépekről beszélünk, létezik olyan terület, mint szoftver ergonómia, web ergonómia, foglalkozhatunk a tanulási tartalmak ergonómiájával és természetesen a tanulási tartalmak ergonómiája is fontos terület, hiszen amennyiben egy felület alkalmas az adott felületek ellátására, így hasznosnak bizonyul, amennyiben azonban a felhasználást valamilyen tényezők nehezítik, úgy a hatékonyság is csökken.

Az ergonómia tudománya eredetileg azt vizsgálja, hogy milyen kölcsönhatásban van egymással az ember és a környezete, munkakörnyezete. Tehát az ember és a gép, az ember és a környezet viszonyát tanulmányozza, tudományos alapokra támaszkodva. Tovább menve, nem csak egyszerűen magát a kapcsolatot vizsgálja, hanem központi kérdése, hogy hogyan tehető meg az ember központnak. Vagyis ez maga az emberközpontú műszaki kialakítás.

Az ergonómia több tudományterületen is vizsgál, kutat, úgy, mint az Anatómia, a Biomechanika, az Antropometria, Fiziológia és Pszichológia terén. Vagyis a tervezés során ezen tudományterületek alapján figyelembe kell venni az emberi tényezőt oly módon, hogy annak képességei, korlátai és más sajátosságai a lehető legjobban ki legyen szolgálva, és a lehető legjobban ellensúlyozva legyenek.

Amennyiben tehát az ember gép kapcsolatát vizsgáljuk, magukkal a rendeletekkel, a szabványokkal, a programokkal és adatbázisokkal kell foglalkozni. Hiszen nem mindegy, hogy a szabvány a társadalom hány százalékának megfelelő paramétereket jelenti.

Ha a fiziológiai szempontokat vizsgáljuk, fontos tekintetbe venni az emberi test sajátosságait, úgy, mint az energiaszükségletet, táplálkozási szükségleteket például. Nyilván egy hatékony munkavégzéshez fontos, hogy a környezet is megfelelő legyen, tehát a klíma jól legyen beállítva, lehetőleg a zajok nagy részét ki lehessen zárni, illetve például a fények ne legyenek zavaróak néhány óra elteltével sem.

Ezeket, ha minden jól van beállítva úgy hívjuk, hogy optimalizálás.

Nyilván a pszichológiai szemponton belül érdemes megvizsgálni például a döntéshozói képességet, illetve, hogy egy termék esetében a felhasználó és a termék közötti kognitív megfelelés létrejön-e. Nyilván egy webes felület megtervezésénél is figyelembe kell venni az érzelmeket, vagyis hogy például a formák és színek milyen érzelmeket váltanak ki a felhasználókból. Nyilván a hatékonyság növelése érdekében érdemes felmérni a vásárlóközönséget és specializálni, szortírozni.

Miután 1950 körül megszületett az ergonómia klasszikus értelemben vett tudománya, először a termelési rendszetek iránt kezdtek specializálódni, illetve a környezet iránt. Később, már a 70-es években az ergonómia kitekintett a munka világán kívülre is és elkezdett foglalkozni magával a termékkel, ezt hívják termékergonómiának. A 80-as évekre már létrejön a kognitív ergonómia és szoftver-ergonómia, mely az egyén értelmi felfogóképességét vizsgálva próbál visszafele eredményeket elérni.

Hogy miért hasznos ez a tudományterület?

Mert figyelembe veszi az embert. Az emberi tulajdonságokat, az emberi korlátokat, és ennek megfelelően tervezi meg a munkakörnyezetet és a munkaeszközöket.

Így lehet a dolgozótól jobb teljesítményt kicsikarni, elérni a hatékonyabb munkavégzést, kevesebb hiányzást. Mérhetően magasabb a minőség, ott ahol odafigyelnek az ergonómiára, illetve a lojalitás is mérhetően erősebb, és működőképesebb.
Tehát összességében elmondható, hogy munkáltatói és gazdasági érdek az ergonómia megléte, alkalmazása.

Érdekes kérdés, hogy hogyan kapcsolódik az ember és a gép. Az embernek vannak motivációs és emocionális jellemzői, a géppel ezzel szemben csak elvárások vannak. Tehát motivációs elvárásokat nevezünk meg. Míg az embernél kognitív jellemzők vannak, addig a gépnél kognitív követelményekről beszélünk. Ugyan ez mondható el a perceptuáli vagyis érzékszervi képességekről, az élettani jelenségekről és a testméretekről. Az embernél testméretről beszélünk, a gépnél eszköz méretekről.

Hogy ezek után milyen egy ergonomikus felület? Biztonságos, hatékony és kényelmes. Fontos a használhatóság mértéke még a környezeti tényezőktől függetlenül is. Ennél a szempontnál nyilván figyelembe kell venni a felhasználói szokásokat is!

Hogy mitől, minőségi egy szoftver? Attól, hogy figyelembe vették a megtervezésekor a következő szempontokat. Fontos hogy a funkcionalitás szempontjai érvényesüljenek, emellett a megbízhatóság is elsőrangú szempont. Nyilván a hatékonyság rovására semmi nem mehet, illetve ide sorolandó még a karbantarthatóság és a hordozhatóság megléte, miben léte.

Hogyan lesz egy eszköz minőségi? A legegyszerűbb, ha azt vesszük figyelembe, hogy a felhasználó milyen tevékenységet fog végezni az adott eszközzel? Ehhez érdemes megismerni a felhasználót, illetve ennél is hatékonyabb, ha bevonjuk a felhasznált a tervezési folyamatokba, hiszen akkor érhetjük el a legnagyobb sikert eszkzünkkel.

nyilván mindenkinek volt már szerencséje rendszerüzenetekhez, vagy hibaüzenetekhez. Nos, ezek sajnos sok esetben értelmezhetetlenek, vagy maga a kérés vagy utasítás nem véghezvihető. Ezek az üzenetek amennyiben értelmetlenek vagy "hibásak", nem számítanak ergonomikusnak.

Azzal kapcsolatban, hogy mennyire jól használható egy eszköz, ezzel kapcsolatban nyilván a használat alapján fogunk véleményt alkotni. Fontos tényezők ilyenkor a gyorsaság, a az elkövetett és elkövethető hibák száma a tevékenységünk végzése közben, ez után a hibák kijavíthatósága, milyen könnyen tanulható ki a rendszer, vagy az eszköz, illetve a végén nyugodtan akár egy elégedettségi vizsgálatot is végezhetve igazán pontos képet kaphatunk az eszközről.

A webergonómia magához az internetezéshez, a felületekhez köthető. Vagyis, hogy egy alkalmazás vagy oldal mennyire felhasználóbarát, mennyire interaktív, mennyire könnyen értelmezhető a felhasználó számára.

Vannak is bizonyos aranyszabályok, melyeket a webes felületek tervezésekor érdemes mindenképp betartani. Például, hogy legyen lépéslerövidítésre lehetőség, legyenek informatív visszajelzések, a hibák kezelése legyen érthető, egyszerű és gyors, illetve például legyen lehetőség az akciók visszafordítására, visszavonására.

Online tananyagok esetében is nyilván fontos az ergonómia, a hatékonyság növelése érdekében. A tanulási folyamatot minden tekintetben támogatni kell, így tehát segíteni kell azt visszajelzésekkel, átláthatósággal, egyszerűséggel. Nyilván a  tanulási célok pontos érthetősége is fontos, ennek érdekében folyamatos visszajelzést kell biztosítani, illetve nem elhanyagolható, hogy a tanulási felület legyen mindenki számára egyenlő módon és lehetőségekkel elérhető, vagyis akadálymentes.

Nyilván magának a tartalomnak a használhatósága is nagyon fontos, vagyis a tartalom könnyű értelmezhetősége, átláthatósága. Ennek érdekében érdemes a szöveget lerövidíteni, kiemeléseket alkalmazni,  és például az információkat logikusan csoportosítani.

Nyilván a speciális igényű felhasználókra, tanulókra is oda kell figyelni, és az ő számukra is olyan lehetőségeket létrehozni, mely kielégíti az igényeiket. Nyilván ilyen esetben minden típusú fogyatékosságra különböző megoldások léteznek, ezeket elérhetővé kell tenni, vagyis biztosítani kell ha arra igény érkezik. Hogy egy példát említsek, hallássérültek érdekében a videóknál biztosítani kell a feliratozás lehetőségét.

Fontos ergonómiai kérdés, hgy hogyan tájékozódhatunk például adott tartalomban. Nos erre a kérdésre is számtalan válasz létezik. Például hasznos lehet az aktív és inaktív elemek megkülönböztetése, az új tartalmi elemek fokozatos megismertetése. Sőt! Ha ergonómiáról beszélünk, még a emberi szem mozgását, annak szokásait és jellegzetességeit is érdemes figyelembe venni. Vagyis, hogy például random módon mérem-e fel a monitoron láthatókat, vagy vízszintesen először széltében végigmérem, vagy csak adott pontot figyelem meg.

Természetesen rengetegféle képen lehet mérni a fent említett jellegzetességeket. Például a szemmozgás követővel. Ezek mind az ergonómiát szolgálják, vagyis a hatékonyság növelését. Számost kutatás és kísérlet folyik a világban folyamatosan ezen a téren.

Nyilván a tanulási környezettekkel kapcsolatban is érdekes eredmények születnek. Ahhoz azonban, hogy érdemi eredmények szülessenek, alapvetően meg kell állapítani adott tanulási környezet sajátosságait. Vagyis, hogy mi jellemző a távoktatásra, a blended learningre például. Nyilván itt is környezetenként változhat a tartalom típusa, az interakció mértéke, vagy a feladatok mennyisége és milyensége. Továbbá ezer fontos kérdés közül itt van az értékelés, az utánkövetés, az ellenőrzés és játékok jelenléte.

Nos tehát, egy szónak is száz a vége, meg kell vizsgálni a felhasználót, és a felhasználó által végezni kívánt tevékenységet. Arra létre kell hozni a terméket oly módon, hogy az a lehető legjobban kiszolgálja a felhasználó igényeit, és hatékonyságát a maximumra emelje. Oly módon, hogy a felhasználó erről még csak tudomást se szerezzen. :)

Hátrányos helyzetből fakadó tanulási nehézségek

A KONNEKT csoportban végzett munkám utolsó bejegyzéséhez érkeztem. A hét az esélyekről, esélytelenségekről szólt. Sok szó esett a fogyatékosságról, a megváltozott munkaképességűek esélyeiről és megkülönböztetéséről. A heti első bejegyzésem valóban csak egy önreflexió volt a témára, illetve néhány példát hoztam az ismeretségi körömből arra, hogyan tudnak tanulni, érvényesülni, boldogulni a valamilyen hátránnyal élők a munka világában. 

Most azonban kicsit mélyebbre ások, hogy tanuljak is valami újat, és lehetőleg olyanról írjak, ami nem saját gondolat, hanem új tudás, számomra és talán más számára is. 

Keresés közben rábukkantam az Oktatási és Fejlesztő Intézet honlapjára és addig kerestem, míg meg nem találtam a számomra legérdekesebbnek tűnő témát: 

A hátrányos helyzetből fakadó iskolai kudarcok leküzdésének és a tanulási sikerek kialakításának eszközei és módszerei a közoktatásban

Úgy gondolom ez egyszerre hasznos, fontos és előre mutató téma.

Az egész életen át tartó tanulás mind lokálisan, mind Uniós szinten nagyon fontos célnak számít. Így aztán egyetértés van a tekintetben, hogy a társadalom minden tagját tevékennyé, munkára képessé kell tenni. Hogy mi kell a foglalkoztathatósághoz? Naprakész tudás és a megfelelő kompetenciák birtoklása. 

Azonban azok a fiatal és idősebb tanulók, akiket a kelleténél több negatív hatás ér az iskolában, könnyen lemorzsolódhatnak, így megfosztva magukat és a társadalmat a fejlődéstől, a jobb foglalkoztathatóságtól. Mivel a lemorzsolódás mértéke igen nagy, így számos hivatalos dokumentum is összefoglalta már, nagyon fontos mindenfajta(formális, informális, nem-formális) tudás elismerése, illetve az olyan módszerek kidolgozása, melyek ezeket a negatív élményeket képesek kiküszöbölni. Ez konkrétan a pedagógiai paradigmaváltást jelentené a kudarcokat elszenvedett tanulók esetében. 

Ahhoz, hogy az egyén valóban egész életén át akarjon tanulni, hogy az élet-tervébe a tanulást is beütemezze, ahhoz olyan oktatás kell, mely minden tekintetben kiszolgálja az igényeket, mely olyan tudást ad, ami hasznos a további életvezetés szempontjából. 

Vagyis, az oktatási rendszereket kell az egyénhez igazítani, az ő igényeit és szükségleteit kiegészíteni. 

Nem elég azonban rendkívül széles kínálattal előállni, egyénre szabott képzési terveket ajánlani. E mellett az is fontos, hogy felkeltse az oktatás a tanulásra való igényt a társadalom egyes tagjaiban. Hiszen bizonyos rétegek körében nem magától értetődő az igény, sem pedig a szükségelt ily módú tudatosodása. 

Az egyénre szabott képzési programoknak szintén része az egyénre szabott értékelési rendszerek megtervezése is. A képzést továbbá fontos összekötni a munkaadókkal, vagyis legyen egyfajta kommunikáció, egymás segítése, hiszen a képzés úgy is közvetetten a munkáltatói igényeket hivatott kiszolgálni. 

Az iskola, azon túl, hogy belső és külső környezetét korszerűsíti, oda kell, hogy figyeljen mind a tanulóra, mind pedig annak környezetére. Hiszen egy lemorzsolódó tanulóra, legyen az idős vagy fiatal, a környezete és családja van leginkább hatással. Ennek orvoslására mindenképp szükség van, mégpedig mindennapos, intenzív kapcsolattartással a képző intézmény részéről. Az iskola palettájáról a nevelési és szociális funkciók igen csak háttérbe szorultak. Pedig a lemorzsolódás komoly veszély, és elsősorban valóban nevelésre és szociális védőháló emelésére lenne szükség. 

"1999-ben az általános iskolások 9,9%-a morzsolódott le és a tanuló népesség 2,1%-a 16 éves korára sem végezte el az általános iskola 8. osztályát. Ugyanebben a tanévben a gimnáziumi tanulók 8,5%-a, a szakközépiskolai tanulók 3%-a és a szakiskolába járók 31,6%-a morzsolódott le."

(OM Statisztikai Tájékoztató)

Ahhoz, hogy a lemorzsolódás mértéke csökkenjen, igazán hatékony pedagógiai- andragógiai hozzáállásra, hivatástudatra van szükség. A vizsgálatok azt mutatják, hogy számos ilyen pedagógus dolgozik szerte az országban. Őket össze kellene kötni, egymás munkájával megismertetni, hiszen olyan ismeretanyaggal bírnak, mely rendszerezve, igazán hatékony lehet a "második esély" iskoláiban.

Ha már hátrányos helyzetű lemorzsolódókról van szó, itt át is venném a szót, most, hogy a problémát valamennyire ismertettem. Hátrányos helyzetűekről több, viszont ítéletüket töltő fogvatartottakról annál kevesebb szó esett, pedig ők is igen meghatározó részét képezik az imént említett társadalmi rétegnek.

Szakdolgozatomat BA-n a Csillag börtön elítéltjeiről írtam, azon belül is az iskoláról és a tanulókról. Ekkor sikerült bejutnom az intézménybe, és személyesen, a saját bőrömön érezni a viszonyokat, illetve mélyinterjú keretében tárult elém a börtöniskola világa, melyet Bánfi Adrienn tanárnővel készítettem.

Egy évvel később, most, a héten került a kezembe kérdőívem kitöltött változata, melyet szakdolgozatomhoz készíttettem el. Ennek témája a fogvatartottak tanulási motivációit hivatott feltérképezni. 

Tehát e két forrásom alapján mesélek most Nektek egy kicsit arról, hogyan is működik egy börtöniskola, és milyen esélyei vannak egy hátrányos helyzetűnek az Információs társadalom világában.

A Csillag börtön néven elhíresült intézmény a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőit gyűjti össze elsősorban, de mind a három fokozat, tehát a fogház, börtön, fegyház megtalálható a különböző emeleteken. Alapvetően vannak, akik munkaképesek, ők dolgoznak, bizonyos mennyiségű fizetésért. Vannak, akik nem munkaképesek, egészségügyi vagy pszichés okból, ők a napjaikat a zárkában töltik, minimális -nyilván az elkövetett bűncselekmény és büntetés mértékétől függően- kijárással (1-2 óra)

Na és vannak azok, akik pedig kérvényt nyújtanak be, hogy tanulhassanak, iskolába járhassanak.

Az ítélet hosszától függetlenül, bárki megkaphatja ezt a lehetőséget, aki egyéb feltételeknek megfelelt. Hogy miért írok róluk? Mert ők tipikus példái a hátrányos helyzetűeknek, a lemorzsolódottaknak, itt, az Információs társadalom korában. 

Szóval aki megkapja a lehetőséget, az napi 6 órában tanulhat, első osztálytól egészen a diplomáig. Természetesen óriási kitartást követel, hiszen 10-15 (néha 30) év távlatában kell tervezni, mi lesz ha szabadul!

25 fős tantermekben tanulnak, tanárok és tanárnők segítségével. Leginkább az analfabetizmussal küzdenek az elítéltek, illetve nagyon sokan a 8 osztályt szeretnék befejezni. Talán ennél is többen az érettségit tartják mérföldkőnek. Többen rendelkeznek szakmával, jogosítványokkal, de úgy érzik, érettségire még nagyon nagy szükségük lesz!

Tehát hagyományos osztálytermi körülmények között, hagyományos tankönyvekből tanulnak, nyilván, internet használat nélkül, vagy legalábbis minimális a látogatható oldalak száma! 

Tehát tanulnak, mint minden rendes diák, dolgozatokat írnak, felelnek, és házi feladatot készítenek délutánonként

Működik általános iskola, esti tagozattal, szakiskola, szakközépiskola, főiskola.  Sajnos komoly túljelentkezéssel küzd az iskola, mivel 24 főnél több tanulót nem tud egy osztályterem befogadni, biztonságosan. 

Az okokról:

Felmerül a kérdés, aki 50-60 évesen szabadul (márpedig 80%-uk biztosan!) az miért küszködik az érettségiért? Nos ez egy fokmérő odabenn. Aki tanul, az az értelmesebbek közé sorolja magát (saját elmondásuk alapján), annak van esélye, hogy ne csökkenjenek a szellemi képességeik, illetve mind vallják, tanulni a leghasznosabb dolog. 

A tanulásért ösztöndíj jár, kevesebb, mint a munkáért, de ez nem számít! Nem a pénzért tanulnak, hanem az életben maradásért. Válaszaikból kiderül, valóban az elbutulás, és a szabadulás utáni kedvezőbb esélyek hajtják őket!

Emellett fontos tényező az idő múlása, illetve az, hogy kellemes környezetben telnek napjaik, jó társasággal, hiszen többnyire, mondhatjuk úgy, ez egy válogatott társaság, csak épp egészen más értékek mentén válogatott, mint maga az egész börtön-lakosság. 

A kérdőívek alapján kiderül, óriási százalékuk került be érettségi és 8 osztály elvégzése nélkül. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy általánosságban alul-képzettekről beszélünk. Persze ebből messzemenő következtetéseket lehetne levonni, de azért nem bonyolódnék olyan témába, ami nem rám tartozik. 

A fegyintézetek küldetése mindig egy nehéz kérdés volt. Elzárás vagy nevelés? E két funkció merőben eltér egymástól, mégis, fontos lenne eldönteni, mi a cél. Szerencsére a Csillag börtön jól működő iskolája támogatást élvez a vezetés felől, így itt a nevelői funkciót az iskolai is támogathatja. 

A telítettség miatt az iskolába kerülés sem egyszerű, ahogy a bent maradás sem, bár a tanárok mindent megtesznek a tanulókért, hiszen tudják, ez az egyetlen esélyük. A haladás nagyon nehéz, együtt ül 30 éves és 70 éves, különböző képességekkel és eltérő múlttal. Persze előzetes tudásfelmérés alapján osztják be őket osztályokba, egyébként 1-2. együtt, 3-4. szintén együtt tanul, és így tovább, idő és munkaerő hiányában. 

Kérdőívemből az is kiderül, valóban fontos nevelői funkciókat lát el az iskola, vagyis a tanulás. Akik ugyanis padban ülve töltik az idejüket, elmondásuk alapján jobban kezelik a konfliktushelyzeteket, kommunikációs képességük javult, nyugodtabbak lettek, jobban viselik a körülményeiket, jobban kijönnek társaikkal. 

Érdekesség: Működik bent könyvtár, melyet egy időközben elektronikus-könyvtáros szakon végzett elítélt működtet, dolgozik gondnoki munkakörben szintén elítélt, aki egyébként festőművésszé avanzsálódott odabent, működik színjátszókör, illetve zeneszoba. 

Fontos megemlíteni a tanárok szerepét! A tanár civil személy, tehát nem tartozik a börtön szervezetéhez. Olyan ember, aki kintről jön, aki nem ítélkezik és nem állít fel olyan erős hierarchiát, mint egy fegyőr. A tanárok, bár természetesen távolságot tartanak, mégis közvetlenebb hangot üthetnek meg a fogvatartottakkal, ráadásul a tanítás által némi információval látják el a tanulókat a kinti világról. 

Emellett komoly szempontként emelték ki a kérdőívben, hogy szimpatikus számukra, a tanár maga vívja aki a neki járó (és biztonsági okokból feltétlen szükséges) tiszteletet, nem pedig a rendszer állítja ezt elő. 

Hogy milyen esélyeik vannak a szabadulás után? Amennyire én tudom, az után-követés igen hiányos. Elvileg az intézmény gondoskodik némiképp a szabadultakról, de erről már hiányos információim vannak. 

Ami biztos, nincs könnyű dolguk. 

Az E-learning fogalmának értelmezési lehetőségei javított verzió

Tanulni többféle képen is lehet. Megtehetjük az iskolában, a külön tanárral egy fiktív helyen, de otthonról is tanulhatunk. Ez a lehetőség régóta adott mindenki számára, aki idő hiányában nem tud utazni, adott időpontban oktatáson részt venni vagy egyszerűen nincs szüksége személyi vagy tárgyi feltételekre a tanuláshoz.

Egész pontosan 1970 óta beszélünk távoktatásról, ami tehát azt jelenti, hogy a tanuló megveszi az adott "csomagot" amit elkészítettek számára és megtanulja azt. Modulok vannak, időkorlátok vannak, illetve a továbbhaladás feltételeként vizsgákat kell tenni időközben, modulonként. Eleinte postai úton érkeztek a tananyagok, tehát nyomtatott formában, és a megnevezett konzulenssel is csak telefonon, vagy szintén levélben lehetett értekezni. Ez így ment egészen 1990-ig.

A 90-es évektől viszont a hagyományos értelemben vett távoktatást kiegészítendő megjelent az elearning. Ezek között viszont semmilyen átfedés vagy kapcsolat nem volt. Az elearning egyébként elsősorban technikai téren jelentett forradalmi újításokat.
A 2000-es évekre már megkezdődött valamiféle nyitás a távoktatás hagyományos formáját ismerők! és támogatók körében. Így megkezdődött az együttműködés, az egymásra hatás folyamata.
Napjainkra az figyelhető meg, hogy jelen van a hagyományos, tehát nyomtatott anyagokkal dolgozó, postai úton kommunikáló távoktatás, illetve szintén működik az elearning is mint olyan, a kettő között pedig kialakulni látszik az a megoldás, hogy a hagyományos távoktatást megtámogatják e-technológiákkal.

Hogy mi az az elearning?

Egy olyan tanulásmódszertan, amihez mindenképp szükség van számítógépre, sőt mi több, internetre is! Magában foglalja a távoktatás alapvető gondolatát, miszerint otthonról tanulásról van szó, egyéni időbeosztással, viszonylag nagy önállósággal, egyéni, segített tananyag feldolgozással, konkrét tanári munka nélkül, mindössze facilitátor segítségével. Illetve ahogy már említettem, kiterjed az online formában beszerezhető információkra, elérhető tartalmakra, továbbá fontos, hogy a tanuló folyamatos kapcsolatot tarthasson tanítójával. Na és hogy mi az ami eddig nem volt és újdonság? Jelentőséget kap a didaktikai desing, fontos a modularitás, ami a tananyag tematikus, nagyobb- kisebb témákra való lebontását jelenti, illetve a rendszerszemlélet az érthetőség és követhetőség érdekében elengedhetetlenül fontos.

Visszatérve a modularitásra, ez azért fontos, mert elsősorban felnőtt tanulókról lévén szó előre tudatni kell a témákat, ismereteket, hiszen a vásárló tisztában kell, hogy legyen azzal, vannak-e olyan témarészek, melyeket ő már ismer, valamilyen más képzés keretében elvégzett. Esetleg ennek elismertetésére is módot lehet találni. Más részről pedig az ellenőrzést és értékelést segíti, ha a tananyag alegységekre van bontva, melyekről folyamatos visszajelzés érkezik az értékeléseket követően.

Hogy miért jó dolog a számítógéppel támogatott tanulás?

Mert az adatok tárolásának eddig két módját ismertük. Vagy a fejünkben raktároztuk, ami valljuk be igen megbízhatatlan dolog, vagy fiókban, nyomtatott formában, ami viszont véges lehetőségű, hiszen vagy életterünk fogy el, vagy a kukában landolnak a már "nem aktuális" anyagok. A számítógép viszont egyre nagyobb mennyiségű adat tárolására alkalmas, egyszerű felhasználó számára gyakorlatilag végtelen a tárolható adat mennyisége. Ráadásul ne felejtsük el, hogy ezek könnyen visszakereshető tartalmakká válnak, strukturáltak, rendszerezettek maradhatnak, továbbá bármikor bővíthetőek, kiegészíthetőek és újraírhatóak.

Az információ feldolgozásának módja is sokkal gyorsabb, sokrétűbb lesz ezután. Például lehetőség van metafora elemzésre is, mely egy egészen új oldalát nyitja meg az információk feldolgozásának.
Ezen túl nem kell napokat, heteket várni egy- egy feladatunkkal kapcsolatos válaszra, visszacsatolásra. Egyrészt a megoldásaink javítására azonnal sor kerül, ráadásul például válaszaink determinálhatják következőleg kapott válaszunkat is. Könnyebben kialakul interaktivitás mind a tanárral szemben, mind pedig a tananyag tekintetében, hiszen ahogy elvégzem egy-egy modult, illetve válaszolok az azzal kapcsolatos kérdésekre, máris újabb ismeretek tárulnak elém, vagy épp ellenkezőleg, a program visszavezet azokhoz az információkhoz, melyekkel kapcsolatban hiányosságokat észlelt.

Fontos, hogy multimédiás eszközök állnak rendelkezésre, vagyis az információk sora végtelen, ráadásul egyaránt láthatunk szemléltetésre alkalmas videókat, hanganyagokat, illetve olyan információkat, melyek egyébként a tananyagnak nem részei szorosan.

Lehetővé válik a hálózatban gondolkozás, vagyis a hálózatiság megvalósulása. Ez egyaránt jelenti a többi tanulóval, az oktatóval és az információk széles tárával való kapcsolatot, összeköttetést. Ha hálózatban vagyunk, akkor a kommunikációnak is számos lehetősége áll rendelkezésünkre. Ilyenek az írásos kommunikáció, képi, hangi kommunikáció, helyzetmeghatározás, stb.
Fontos, hogy nem csak a tananyag tartalma áll rendelkezésünkre, hanem egyéb, nyitott információforrásokat is igénybe vehetünk Így tehát az online felületekről is tájékozódhatunk, interaktív módon oszthatunk meg egymással ismereteket és a web2es alkalmazások használata is támogatott.

Beszélhetünk manapság úgynevezett kiterjesztett valóságról. Ilyen például a QR kód, ami nem más, mint információk gyűjtőhelye, jelzete. A QR kód minden esetben információt takar, elsősorban web címeket, képeket, videó anyagokat.
Hogy hogyan működik?

Lefotózom az arra alkalmas telefonommal a kódot, mely egy fekete-fehér négyzet alakú képecske, és a telefonom máris megnyitja a rejtett tartalmat. Ez azért hasznos, mert ezen túl nem kell e-mail címet diktálni, ami magában rejti a félreírás lehetőségét, szintén nem kell web címet másolni, ami megint csak lehetőséget ad a félreírásra, hanem lefotózom a kódot, és máris ott a tartalom. Időt és hibázási lehetőséget spórolok meg magamnak!

A távoktatás egyre nagyobb technikai támogatottságot kap. Sajnos ezzel egy időben a hiedelmek is felerősödnek a tekintetben, hogy mennyire hatékony a módszer, vagy hogy milyen negatív hatásai lehetnek a személyiségre (elszemélytelenedés).

Viszont óriási előnye az idő- és térbeli függetlenség ígérete. Hiszen adott időn belül úgy osztom be a tanulásra szánt időmet, ahogy akarom, és nem kell a tanulásért utaznom, ami szintén rengeteg időt vesz igénybe. Bár sokaknak furcsa, hogy sem osztály, sem tanár nincs, a hagyományos értelemben, arra senki nem gondol, hogy egyébként az együtt tanulók megkereshetik egymást közösségi oldalakon, és így kapcsolatba léphetnek egymással. Továbbá arra sem nagyon gondolnak, hogy egy oktatási tevékenység nem attól lesz hatékony, hogy emberek vesznek körül, és hogy látom, hogy a száj képzi a hangot (tanár esetében), hanem attól, hogy figyelek-e, van-e időm feldolgozni a hallottakat és hogy utána elmélyülök-e az anyagban. Ez pedig mind mind terem és társ-független.

Ha pedig nincs osztály, nincs figyelemelterelés, tehát adott, kijelölt időben csak egy tanulóra figyel a képzést vezető tanár, így tehát speciális figyelmet kap minden tanuló. A tanuló áll a középpontban, illetve maga a tanulási folyamat játssza a főszerepet.

Viszont óriási felelősség hárul a tanulóra távoktatás során. Olyan kompetenciákkal kell, hogy rendelkezzen, mint tanulási stratégia alkotásának képessége, belső motiváció kialakítása, megfelelő attitűd.

A tananyag didaktikai megtervezése során a következő dolgokra kell odafigyelni:

• Az oktatási tartalom megválasztása, annak speciális hatékony megformálása
• A tananyag, információk és utasítások/ feladatok szövegének megfelelő megformálása
• Multimédiás tartalmak (videó, hang, kép) megtervezése, integrálása
• Olyan programok megtervezése, melyek segítik a tanulási folyamatot, érthetően közvetítik az információkat
• Végül pedig az értékelést elvégző programok megalkotása.

Visszatérve, az elearning fontos részét képezi tehát a modularitás. Vagyis a tananyagot elemekre, egységekre kell bontani, és bár így a tartalom sokkal kezelhetőbbé válik, fontos odafigyelni, ez még nem jelenti a folyamat sikerességét!
Ha a modulok készen vannak, ki kell jelölni a tanulók számára tanulási utakat, stratégiákat, hiszen magától nem tudhatja, pontosan milyen irányban érdemes haladni, hogyan van felépítve a folyamat.

Bár elektronikus tanulási környezetről van szó, mégis a kommunikáció áll a középpontban. Konkrétan a tanuló áll a középpontban, azonban ha megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy a tanuló és az interaktív elektronikus médium között van a legélénkebb, kétirányú kommunikációs csatorna. Sem a társakkal, sem a tanárral, sem a nyomtatott tananyag esetében nem valósul meg mértékű aktivitás, mint egy tevékenykedtető rendszer és a felhasználó között.

Az infokommunikációs eszközök jól használhatóak távoktatási rendszer esetében. Rendszerszervező funkciót láthatunk el általuk, oktatásszervezői feladatokat, illetve információ szolgáltatással is élhetünk.
Természetesen a kommunikációs lehetőségeket is támogatják az infokommunikációs eszközök, így tehát a csoporttagok és a tanár is könnyen kapcsolatba léphetnek egymással.

Sajnos komoly probléma, hogy mire egy technológiára kiépül a módszer, addigra az elévül, új technológia lesz versenyképes, divatos, korszerű. Nagyon nehéz ezzel a gyors fejlődéssel lépést tartani, szinte minden technológia egyszeri használatra alkalmas, hiszen máris itt a következő...

Ráadásul az emberi tényező sem elhanyagolható, nevezetesen az attitűd. Mire egy adott dologhoz, pl. számítógéppel támogatott tanulás, pozitívan állunk, ott a web2es felületekkel támogatott tanulás, vagy a konnektivizmus, vagy akár mi más.  Mobil tanulás, virtuális világban zajló oktatás, stb.
Ezzel a társadalom nagy része nem tud lépést tartani, kevesek vannak, akik annyira érdeklődők és nyitottak, hogy azonnal alkalmazkodnak. Viszont az oktatás nagyobb tömegekre kell, hogy támaszkodjon, az attitűdök  lassú változása miatt viszont nem is érdemes a legkorszerűbb technológiákra tervezett módszert alkotni.

Az elearning akkor lesz igazán forradalmi, ha sikerül tevékenység központú tanulási környezetet megalkotnia. Ehhez egyenlőre igénybe vesznek a tanulók közösségi oldalakt, egyéb információ megosztó felületeket. Továbbá nem elhanyagolható, hogy az igazi, érdemi tevékenykedéshez a tanulónak rendelkeznie kell a digitális kompetenciákkal (írástudás pl. )

Esélyegyenlő(tlen)ség a felnőttoktatásban az információs társadalom korában

Számomra igen nehéz téma az esélyegyenlőség és a fogyatékkal élőkről való gondolkozás. Elsősorban azért, mert nem tudom, milyen lehet nekik. Fogalmam sincs. Azt sem tudom, mit szeretnének, mi segít nekik és mi az, ami már sok, vagy kínos, esetleg fölösleges.

Amikor meghallottam a hét témáját, egyből az jutott eszembe, nem szeretnék erről beszélni. Beszéljenek erről a fogyatékkal élők, és majd amire jutnak, azt mondják el, tanítsák meg. Adják át azt a tudást, ami igazi és valóban hasznosítható.

Kicsit félek attól, hogy "mi", nem hátránnyal élők hogyan tudnánk kiokoskodni valami okosat? Külön örültem amikor kiderült számomra, egyik társunk fogyatékkal élő, és elolvashattam az írását. Hiszen az, ha nem sértem meg, autentikus. Viszont némi kettősség alakult ki bennem. Abban nem vagyok biztos, mit várnak tőlünk a hátrányos helyzetű emberek? Van, aki segítséget vár, van, aki azt szeretné, ne tekintsem másnak. Van, aki eltűnne a Föld színéről, ha tehetné, de közben mérges, ha nem veszik észre. Nem tudom, mivel tehetek jót. Hiszen ki tudja, lehet, hogy ha rosszkor nyújtom a kezem, rossz néven veszi, hogy nem hiszem el, meg tudja egyedül is csinálni. A problémám az, hogy sokan azt szeretnék, tekintsem őket ugyan olyannak, velem egyformának, de közben meg sokat hallani panaszokat arról, nem segítünk nekik bizonyos helyzetekben. Nehezen találom a megoldást ebben a dilemmában.

Egyenlő esélyek, vagy esély az egyenlőségre?

Van egy véleményem erről, de valószínűleg igen csak szűk látókört fog tükrözni, mert, hogy nincs is túl nagy rálátásom a témára.

Szóval az egyenlő esélyek megteremtése fontos, társadalmi kérdés. Valóban, jusson el az interjúra mindenki, lehetőségeitől függetlenül! Képes legyen akár kerekesszékkel, akár látássérülten, akár hallássérülten részt venni egy állásinterjún. Sőt, legyen esélye megkapni az állást. Ha már csak a HÉVet igénybe tudná venni mindenki, szerintem az is nagy dolog lenne, egyenlőre a babakocsis anyukák is csak nehezen tudnak rá felszállni...

Az egyenlő esélyek megléte, megteremtése komoly anyagi kérdés, azt hiszem. Hiszen akkor speciális feltételek, programok, munkatársak, stb. kellenek hozzá, no meg az a bizonyos attitűd, amit valahogy belevernek a kedves kollégákba, felvételiztetőkbe.

Ami azonban nem pénz kérdése -szerintem- , az az, miként tekint magára az egyén. Talán nekem könnyű beszélni, de mégis, ha a megváltozott munkaképességű elhiszi, hogy mire képes, akkor talán a többi ember is elhiszi. Fontos, hogy maga a fogyatékkal élő hogyan tekint magára.

Emellett az egyéb hátrányos helyzetű csoportokról is érdemes szót ejteni. Ezek komoly társadalmi kérdések. Nem hiszem, hogy egy kis konnekt csoport képes lenne ez ügyben megváltani a világot. Nyilván, mindenkinek esélyt kell biztosítani, és jó lenne, ha a tudás, a személyiség, a képességek dominálnának.

Eszembe jutott a Margit-híd budai hídfőjénél lévő felvezető szakasz, a HÉVtől a villamosig. Az egy dolog, hogy a hévre is alig lehet felszállni, mozgássérültként egyenesen lehetetlen! De ha már mégis ott vagyok, leszálltam, hogyan jutok a felszínre? És ha eljutottam a jegypénztárig, onnan hogyan vezet az út a villamosig? Az, hogy az egy éven belül lezajlott felújítás talán a réginél is szűkebb lépcsőt hagyott maga után, mindenféle rámpa vagy más lehetőség nélkül, számomra megdöbbentő. Állítólag körbe lehet kerülni, de az miért logikus, hogy egy babakocsis, vagy kerekesszékes, vagy olyan személy, aki aligha tud lépcsőzni, kétszer olyan hosszú utat tegyen meg? Őszintén szólva nem értem, hogyan jöhetett ez így létre.

Más példák az életemből, mert hogy én is ezekből próbálok most meríteni:

Kedves régi ismerősünk egy látássérült asszony, aki lányával él egy hatalmas házban. Informatikai ismereteket szerzett, és ilyesmi munkakörben tudott is dolgozni éveken át, azonban elbocsájtották. Azóta sajnos leromlott az állapota, életkörülményei, és már több elutasítást is kapott munka-ügyben. Sajnos egyre nehezebb a talpra állás.
Ez a példa azt juttatta eszembe, talán az munkáltató a fogyatékkal élő elbocsájtottakkal szemben valamiféle felelősséggel tartozhatnának.

Másik:
Volt olyan osztálytársam, akinek a testén elváltozások voltak, de nem jelentett gondot vele járni egy osztályba. Nem is tett különbséget soha saját maga és köztünk! Így aztán mi sem tettünk ilyesmit.
Ezért gondolom, hogy a hátrányos helyzetű személy gondolkozásán és lelki állapotán is rengeteg múlik!

Utolsó:
Régi kedves ismerős, velem egy idős lány pár éve baleset következtében "féloldalas" lett. Párszor beszélgettem vele a balesete óta, és nagyon igyekszik felzárkózni, rengeteg munkája van benne. Most végzett el egy távoktatási kurzust, minőségellenőr lett. Nehezen tud gépelni, írni, így utaltak rá, hogy segítenek neki szívesen, és hogy talán a pontos határidőket is lehet lazítani kicsit, de ő nem élt ezekkel a lehetőségekkel. Maga a távoktatás rendkívül tetszett neki, nem kellett utazni, emberekkel találkozni  és annyi ideje volt a tananyag kijegyzetelésére, amennyire neki szüksége van. Tehát a kurzussal, annak formájával rendkívül meg van elégedve (jó ezt hallani).
Viszont: Egyáltalán nem tartja valószínűnek, hogy kelleni fog bárkinek is, egy egészségessel szemben (ezt azért merem így leírni, mert ő így fogalmazott). Tény, hogy több időre van szüksége, ami a mozgást illeti, a beszéde is lassabb. Viszont én azt mondtam neki: Annyi (másképp) beteg és hülye ember van, hogy az ő fogyatékossága eltörpül mások fogyatékosságaihoz képest.

És ezt valóban így gondolom.

A szellemi fogyatékos személyekkel kapcsolatban már végképp ne írnék semmit, ez egy olyan speciális terület, hogy ők mire képesek és hogyan... Igazán nem tudok erről annyit, hogy akár egy mondatot is írjak.

A megoldást abban látom, ha egyáltalán láthatom, hogy a megváltozott munkaképességű a lehető leginkább találja meg a helyét az életben, és a lehető legkényelmesebben végezhető szakmát tanulja ki. Hiszen abban fogja jól érezni magát és talán abban tud a legjobban teljesíteni is.

Gondban vagyok...írtam csomó mindent, és úgy érzem butaság az egész. Szívem szerint érintetteket hallgatnék és tanulnék tőlük, ahelyett, hogy én próbálok okoskodni.

Az az érdekes, hogy ahogy olvasom az órai diákat, alig látok eltérést, ami fontos az az elfogadás, a megértés, a segítőkészség és nyitottság. Ahogy már a többi blogban is olvasható volt, valóban fiatal korban, talán oviban kéne kezdeni. Talán tényleg vegyíteni kéne a csoportokat. A gyerekek szörnyen kegyetlenek tudnak lenni. De nem fogyatékosság alapján. Kegyetlenek egymással, de szerintem sokkal inkább a személyiségjegyek alapján szűrnek. Talán ha egy hátrányos helyzetű ekkor ki van téve a többieknek, egy életre megtanulja, hogyan kell boldogulni. És az egészséges társai is megszokják a másságot.

Tanulásmódszertani segédlet a Távoktatás, e-learning kurzushoz Hogyan kezdjek hozzá? - jó tanácsok a kurzus sikeres elvégzéséhez

Csoportos feladat megoldásunk itt látható:
https://docs.google.com/presentation/pub?id=1hU9fkN_37Rml69_5SHI6_cIdpreAVa_TmtQlzChp2xI&start=false&loop=false&delayms=3000

Röviden a tartalom:
Nos, szintén csoportban dolgozva feladatunk volt összeszedni, hogyan érdemes elkezdeni egy távoktatási kurzust. Hiszen érdemes szembenézni a lehetséges követelményekkel, feltételekkel, pozitívumokkal. Sok szó esett a technikai feltételek hiányáról, ebben próbáltunk segíteni pár mondattal, hiszen megoldás mindenre van, csak hinni kell benne, és tenni érte.

Fontos kihasználni a tanár által megadott kapcsolattartási lehetőségeket. Ha elakadnál, nyugodtan akár telefonon is meg lehet keresni a kurzusvezetőt és segítséget kérni tőle. Bár a tananyag kötött, és a követelmény is egységes, kisebb-nagyobb eltérést azért lehet eszközölni a tanuló megsegítése érdekében.

Egy távoktatási kurzus esetében számolni kell a mindennapi tanulással, hiszen a tananyag többnyire így van kitalálva. Naponta küldenek leckéket, melyeket teljesíteni kell, így lehetséges csak előre haladni.

Motiválás, aktivizálás, megerősítés szerepe az oktatási folyamatban - Távoktatási- és konnektivista tanulókörnyezetben

A héten megint csoportban kellett dolgoznunk. Élvezem ezeket a közös munkákat, pláne, hogy barátokkal kellett elvégezni. A motiválás, aktivizálás témaköre egyébként is közel áll a szívemhez, egyszerűen csak azért, mert érdekel, hogyan lehet elérni, felkelteni a tanulóban.

Nyilvánvalóan nagyon fontos, hogy belülről, sajátos okok által érezzem a tanulás iránti igényt, ne pedig külső tényezők kényszerítsenek a tankönyv mellé. Persze azért sok minden befolyásolja a tanuláshoz fűződő viszonyomat, nyilván e szerint leszek aztán aktívabb, vagy passzívabb. Fontos tényező lehet a visszajelzés, hiszen van, akiből egy negatív kritika eredményt hoz ki, van, akit ugyan az a mondta akár hosszú tárva visszavet.

Egy távoktatási- vagy konnektivista kurzus esetében is felmerülnek ezek a kérdések. Kérdés, hogy ilyen tanulási lehetőség esetében mennyire hatékony a külső motiváció? Illetve például, hogy aktivitás hiányában működőképes-e egyáltalán a folyamat?

Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a következő csoportmunkánkban:


https://docs.google.com/presentation/pub?id=1DcsdAQ9n6jU967uXgNpimDiuwG6_scbAW95Ydt-2DRI&start=false&loop=false&delayms=3000

Nyílt oktatási formák: Felnőttképzési jó gyakorlatok(9.hét 2.)

Nyílt oktatás? Az meg micsoda?
Merült fel bennem máris a kérdés. Amit elsőre megtudtam, hogy fontos része az alkalmazkodás. Alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez, akár a természetben az állatoknak, akár a pedagógiának a változatos gyerekösszetételhez. Tehát a gyermekek egységes előrehaladásának a kulcs a differenciálás, az egyéni képességekhez-, készségekhez való alkalmazkodás. Ez azt jelenti (amire én még szerintem nem láttam példát, de talán mert a színfalak mögött zajlott), hogy a pedagógus alkalmazkodik a tanulóhoz, nem pedig fordítva. Sőt, a tananyagot is e szerint kel változtatni, rugalmasan kezelni.

Hogy ez az adaptivitás pontosan hogyan valósulhat meg?

Először is a tanuló legyen a középpontban, ne a tanár, ne a tanár hangulata, ne a tanár élethelyzete, és ne a tanár személyisége. Ha a pedagógus képes odafigyelni a gyerekre, annak személyiségére és élethelyzetére, akkor már egy együttműködés is kialakulhat kettejük között. Fontos, hogy a tanulót aktivitásra bírjuk. Én ezzel mindig hadilábon állok, mert az az alapvetésem, hogy a gyerek egy kényszerhelyzetbe kényszerül. Bár azt már megtudtam, az első időkben lelkesek a gyerekek, később mégis lankad az érdeklődésük, onnantól kezdve, ha jól értem, és jól gondolom, legalább 10 évig aligha belső motivációjuk hajtja őket a tanulásban. A rendszer mégis aktivitást vár el, ez ha jobban belegondolunk, igen nagy áldozatot követel a tanulótól. Az aktivitás akkor pozitív, ha a belső motiváció megjelenik, és ez hajtja a diákot. Ebben egy megfelelő pedagógus rendkívül nagy szereppel bírhat!

A változatos eszközök, ahogy erről már többször esett szó, szintén fontos elemei az oktatásnak, hiszen ha a diák a mindennapjaiban alkalmaz internetet, mobiltelefont, közösségi oldalakat, miért zárnánk ki ezeket épp az oktatásból?

A lényeg abban rejlik, hogy bármit találunk is ki, bármilyen módszerrel közelítünk is a tanuló felé, az rá, vagyis a diákra legyen szabva. Ha ezt a kritériumot nem vesszük figyelembe, és egyéni elképzeléseink alapján akarunk rá hatni, könnyen csalódás érhet minket.

Hogy mi segítheti ezt a nyílt oktatási formát még jobban? Talán az, ha a pedagógusok együtt, közösen foglalkoznak a tanulókkal. Jó gondolatnak tartom tanári teamek létrehozását, az együtt gondolkozás és közös problémamegoldás érdekében. Sokszor találkozni azzal a problémával, hogy ahány tanár, annyi vélemény, sőt! annyi tudás. Ez igen csak negatív kimenetelű lehet, és komoly presztízs vesztést eredményezhet. Tehát nem ártana, ha a tanárok legalább bizonyos alapvető kérdésekben konszenzusra jutnának, és legalábbis "kifele" egységes képet mutatnának.
Hozzáteszem, ez korosztály függő. Egy egyetemi környezetben talán épp a vélemények sokszínűsége viszi előre a hallgatókat, az a képesség, hogy tudjunk mérlegelni tanár és tanár, vélemény és vélemény között, és minél sokszínűbb tudást kapjunk.
Egy általános iskolai, vagy gimnáziumi közegben azonban (személyesen is tapasztaltam ezt), rendkívül komoly  presztízs szenvedett el mind a tanári kar érintett tagjai, mint az intézmény is.

Hogy a nyílt oktatási forma mit vár el speciálisan a pedagógustól?

Először is mély, alapos szakmai rátermettséget, felkészültséget, hozzáértést. Ha ezen túl van, érdemes rendelkeznie fejleszthető szaktudással, speciális szakmai ismeretekkel, melyekkel kapcsolatban megjegyzendő, ezek naprakészek kell, hogy legyenek.
Fontos, hogy egy alapos szakmai tudáson túl a tanár rendelkezzen olyan komoly pedagógiai ismeretekkel, hogy a tanulói specifikumokat képes legyen felismerni, megkülönböztetni, továbbá természetesen kezelni.
Ha ezek mind rendelkezésre állnak, akkor is van valami, ami nélkül az adaptív oktatás nem működik, ez pedig a tanulási körülmények kialakítása. Én ide értem a tantestület támogatását, a szülők támogatását és az együttműködés meglétét.

Csak a célt ne veszítsük szem elől, mégpedig azt, hogy a tanuló szükségleteinek kielégítése az alapvető cél!

Ha a felsőoktatásra gondolunk, az adaptív oktatás megkíván némi változást mind a hallgatók, mind a pedagógusok részéről. Hogy mik ezek?

A pedagógusnak az anyag átadásán túl rendelkeznie kell segítő, támogató szándékkal, illetve ezt a funkciót be is kell töltenie. Jó lenne, ha a hallgatók kreativitása ezen túl nem lenne visszafogva, hanem éppen ellenkezőleg, terek kaphatna és örömmel fogadnák azt. Bár szerintem ez eddig is így volt, most még fontosabb, hogy az órák előre, tudatosan meg legyenek tervezve, pontos óravázlat készüljön el. Ami talán újszerű, az a tartalom megosztás fontosságának hangsúlyozása. Vagyis mind a tanár által prezentált tudás, mind pedig a tanulók által hozzáadott vagy megszínesített tartalom közzététele, közös felhasználása fontos tényezője lenne az adaptív oktatásnak, azon belül pedig -szerintem- a motiváltság megalapozásának.

A hallgatóktól elvárható a mindennemű kommunikációs eszközök használata, vagyis az internet, mint első számú tudásbázis aktív alkalmazása, további alkalmazásoknak pedig az alapos ismerete.

Érdekes változás lehet a tanulók bevonása a döntéshozói folyamatokba, vagyis, hogy ezen túl ők is irányíthassák a folyamatokat, véleményt alkothassanak. Itt azért felmerül bennem a kérdés, működne ez? A hallgatói önkormányzat bír jelenleg ilyen lehetőségekkel. Szegeden a Juhász Gyula Pedagógusképző kar HÖK-a nagyon jó, aktív munkát végez, de más karokról, vagy egyetemekről nem hallottam ilyen jó véleményeket. Pedig ők képviselik az érdekeinket, tehát közvetetten ez a kérdés már meg van oldva.
A nyílt oktatásban is közvetett formában valósulna ez meg, vagy közvetlenül? Nem tudom elképzelni, lenne kapacitás a közvetlen beleszólásra. Sőt, abban sem vagyok biztos, aktivitás és érdeklődés lenne-e rá. Hiszen a legtöbb hallgatót az sem érdekli, ki a HÖK elnök!(talán azt sem tudja, ő képviseli az érdekeit...)
Fontos az aktív részvétel. De hogyan? Hogyan éri el, hogy a diák aktív legyen?
Érdekes példa a héten megtartott egyik kurzusról. Délutáni kurzus, csoportelőadások következtek volna, de a tanár még röviden(1 óra hosszúra sikerült), beszélt nekünk valami ide tartozó, de mégis más témáról. A csoport nagy része ettől a kis mozzanattól elvesztette érdeklődését (a csoportfeladatok érdekesek, viccesek, dinamikusak szoktak lenni, a tanári előadással ellentétben), mi páran pedig arról suttogtunk, nem jut ránk idő. A tanár reakciója: Ránk szólt először, hogy zavarjuk!, majd az 1 óra vége felé megjegyezte, hogy érdekes, így a félév végére milyen fáradtak, kedvetlenek, motiválatlanok lettünk (némi kritikus felhanggal). Had ne mondjam, a csoportos, érdekes, aktivizáló előadásokra mindenki feltámadt poraiból és élvezte a munkáinkat.
Kérdés: Suttogva beszélni nem szabad, mocorogni nem szabad, kérdések nem hangzottak el, akkor pontosan hogyan kellett volna aktívnak lennünk? Vagy aktívan figyelnünk? Mire? Kérdem én, melyik pedagógus tud egy órán át aktívan figyelni???? Hülyeséget miért várunk el a hallgatóktól?
Na ilyen messze lennénk akkor a nyílt/adaptív oktatástól?


Jó lenne, ha megtörténne az a bizonyos oktatói/pedagógusi szemléletváltás. Úgy tapasztalom, a hallgatók sok dologra rávehetők, jó munkákat szoktak elkészíteni. Az is nagyon hamar ki szokott derülni, ha a tanár "rossz" feladatot adott ki. Érdekes az, és erre is láttam már példát, egyértelműen látszik, hogy rossz az elképzelés, az első csoportnál kiderül, de nem változtat, az istennek se lenne olyan rugalmas és felelősségteljes, hogy azt mondja, "ok gyerekek, ez így nem jó, hogy legyen szerintetek?!"

És mi a helyzet a konnektel?

Magasabb szintű önismeret? Valahol igaz. Azt például tényleg megtudtam, hogy képes vagyok dacból teljesíteni :) És hogy sokkal többet is tudok tanulással foglalkozni, mint azt valaha hittem. A félév során képes voltam lemondani programokról, dolgokról a konnekt csoportmunka érdekében, még ha az fájt is, és egész jól el tudtam osztogatni az időmet, hogy mikor, mire mennyi jusson.  Lennének ötleteim a módosítást illetően, azonban összességében elégedett voltam ezzel a kezdeményezéssel, és örültem, hogy valami újat próbálhattam ki. Azzal azonban hadilábon állok, hogy magát az átvett ismereteket mennyire sajátítottam el? Arról érdekes lenne egy tesztet kitölteni a végén! Ezt, már magam is alig hiszem, őszintén gondolom.

Információtudomány, 9.hét 1. bejegyzés Pótlása Kulcsár Zsolt segítségével:)

Konnektivizmus cégen belül?

Sajnos nem vettem részt az előadáson, a videóhoz meg nem jön a hang, így a jegyzetből készítem a bejegyzésemet, valószínűleg ezer kérdés nyitva hagyásával. Kíváncsi vagyok, ha utána bele vetem magam a többiek írásaiba, a második bejegyzésben már képes leszek-e megválaszolni azokat...

Tehát konnektivizmus egy vállalat életében. Kétféle képpen tudom ezt elképzelni. Vagy maga a tanfolyam, továbbképzés folyik ilyen keretek között, vagy esetleg a mindennapi munka? Netán egy-egy kampány lefolytatása?

Mivel a konnektivizmus fogalomkörébe a vizsga, teszt nem fér bele, így aligha tudunk a végén papírt adni a képzés eredményéről, maximum a részvételről. Ez azonban édes kevés, ha komoly pénzek forognak kockán. Így ebből a szektorból kizárnám. A mindennapi munka amúgy is nehéz, időigényes folyamat, de ha jobban belegondolok, szinte így működik, csak nem mondjuk rá, hogy konnektivizmus :)

A dolgozók egész nap kapcsolatban állnak egymással, akár személyesen, akár online, akár egyéb felületek által. Ha jobban belegondolok, személyes munkatapasztalatom alkalmával épp egy projekten dolgoztunk és utólag nyugodtan kijelenthetem, az maga volt a konnektivizmus. Két baj volt vele. Az egyik, hogy nem profin használták, a másik, hogy ha egy dolgozó IKT kompetenciái alacsonyabbak, akkor rengeteg idő, míg felveszi a többiek tempóját. Más kérdés, hogy ez a probléma minden téren fennáll, nem a konnekt. sajátja.

Némi kalandozás utána  gondolataimban, vissza is kanyarodnék a realitás felé.

Tegyük fel, a munkahelyen adott emberek valamilyen célból, önként és dalolva összeállnak, hogy egy tanulási folyamat részesei legyenek, és lehetőleg egy hasznos tudás birtokosaként végezzenek. Komoly problémát fog jelenteni a minőségbiztosítás kérdése, hiszen, ahogy már említettem, vizsgáztatásról szó sem lehet. Sőt mi több, a konstruktív szemléletet is elfelejthetjük, hiszen ragaszkodnunk kell a skálafüggetlenséghez,  a hálózatisághoz, a gyenge kapcsolatokhoz és az önszerveződés, az önálló folyamat biztosításához.

Fontos probléma, hogy ki legyen a facilitátor vagy inspirátor és mikor kapcsolódjon be a folyamatba? Az ő személye kulcsfontosságú, de nem úgy ahogy az esetleges tanuló gondolja.

Tovább gondolkozva felmerül a kérdés, milyen korosztály képes elvégezni egy ilyen kurzust? Ha csak a munkahelyek sokszínűségére gondolunk, tudjuk, milyen színes a korosztály. A nyugdíjasok sajnos híján vannak az IKT kompetenciákkal, nekik külön előzetes kurzus kellene a felzárkóztatáshoz. Persze nem lehetetlen, csak megéri-e?

Fontos, hogy tudás konstruálásról lenne szó, azonban sokszor csak egyéni felismerések történnek, csak a személy a maga tudását egészíti ki, illetve önmagában az alap információk olyan újszerűen hatnak rá, hogy már annál újabb tudást nem prezentál a csoport felé. Akkor ez tudáslétrehozás?

Érdekes kérdés egy ilyen igazi "csapatépítő tréning" esetében, hogy hogyan lesz a vég. Lesz-e folytatása a személyes kapcsolatoknak, illetve a fogok-e tovább kutakodni a tanult témában, esetleg maguknak az eszközöknek a használata folytatódik-e?

Ha megengedtek egy személyes megjegyzést, nekem a hócipőm tele van az egésszel. Nagyon sajnálom, de azt kell, hogy mondjam, mindenféle bántó megjegyzés nélkül (ezt kifejezetten hangsúlyoznám, nem a tanulótársakat akarom minősíteni), hogy nem alakult ki kötődésem a csoporttársak iránt. Az merült csak fel bennem, hogy blogolnék szívesen tovább, mivel már korábban is sokszor eljátszottam a gondolattal, megosztom az életemet a nagyvilággal, az én stílusomban, ahogy én szeretem :)

De ez meg nem érték... na mindegy :)

Na igen, éppen arra jutottam, hogy azért mégis csak, van csapatépítő jellege ennek a konnektivizmusnak. Pláne, ha a tagok között személyes, mindennapi kapcsolat is van. Viszont felmerül egy komoly probléma. Mi lesz azzal a tudással, ami létrejön? Minden alkalommal újabb konnekt csoport jöjjön létre és alkossa meg remélhetőleg ugyan azt újra és újra vagy ez egy egyszeri alkalom? Mégis mi lesz a közös tudással?

Ha azt mondjuk, a közös tudás kevésbé fontos, a cégszellem javítása a cél, akkor ez egy működő dolog. A közoktatás éppen ezért kizárja a konnektivizmust, hiszen rengeteg akadályba ütközne. Részben az imént felsorolt kérdések merülnének fel, részben egyéb adminisztrációs kérdések, no meg a részvétel... 80-búl 20??? Nem megengedhető, ez nyilvánvaló.

Ha a felsőoktatásra gondolunk és reálisan megnézzük, érdekes végiggondolni, mi különbség van ma a levelezős, nappalis és egyéni tanrendes képzési formák között?

Na nem jogilag, vagy tanrend szerint mondom, hanem úgy valójában, a gyakorlatban.

Eredetileg az ment levelezőre, aki dolgozott, ma már abban sem vagyok biztos, hogy akik ilyen tanrenden vannak, állandó jogviszonyban állnak-e munkahellyel. Sokan két szakot végeznek egyszerre, így az egyiket csak így vállalták be. Az egyéni tanrendesek más kérdés, nekik igazolniuk kell ha jól tudom, a munkaviszonyukat. Kérdem én egyébként, hogy akkor miért nem ezen vannak a levelezősök?

És mi a helyzet a nappalisokkal? Alig járnak órára, főleg, ha kevés a gyakorlatnak meghirdetett kurzus. Nagy létszámú csoportok esetében ez hatványozottan igaz, tehát a részvétel jelentősége elenyésző.

Viszont ha az órai gondolatmenet arra próbált utalni, be kéne vezetni a konnektivizmust a kurzusok hagyományos frontális és gyakorlati munkamenete helyett, azzal csak részben tudok egyetérteni.

A kurzus közepe táján még azt hittem, ez a világ legjobb dolga, és minden óránkat így kéne tartani. Mára másképp látom, minimális szabadságot enged meg, ami a konkrét időtöltést illeti. Nem gondolom elvégezhetetlennek a kurzust, de nem reális ennyire leterhelni a tanulókat. Egy kurzus épp, hogy végigment a félévben így, a két évfolyam alig pár hallgatójával. Én a hétvégékkel együtt 9napot voltam távol, és szenvedek a pótlástól. Kevesebb terheléssel, több rugalmassággal viszont értékes gyakorlatnak tartom!

Visszatérve, reagálhat-e a konnektivizmus a levelezősök és nappalisok közti egyre kisebb különbségre? A kérdés is furcsa. Most a nappalisoknál kéne bevezetni, hogy mi kvázi "többet tudjunk" vagy a levelezősöknél, hogy ne ugyan azt az anyagot kapják meg amit mi, csak írásos formában (mert ha jól tudom most ez megy kb.)?

Vagy lassan hagyjuk el ezt a két formát és legyen egy, amit mindenki helytől, munkától függetlenül el tud végezni? Szerintem nem ez a kérdés. Hanem az, hogy hogyan csinálhatunk egy heti 2órás kurzusból heti 14 órásat? (mert ugye itt minden nap kb. 2 órát kell ezzel foglalkozni!) Komoly eltérés az eddig megszokottól, akár jobb, akár rosszabb... Ráadásul jogos volt a felvetés egyik kedves csoporttársamtól, miszerint akkor ezt kredittel kompenzálni kellene.

Szerintem ez sokkal fontosabb kérdés!

A hálózatelmélet oktatási alkalmazása: Konnektivizmus 2

Nos sok idő telt el az utolsó bejegyzésem óta, de még a múlt héthez szólnák hozzá, megkésve...

Tehát a konnektivizmusról szólt a hét, annak amolyan szakmai megközelítéséről. Amire akkor talán nem mertem igazán kitérni, az a tanári- és egyéb szereppel bíró személyek jelenléte.

Mondjuk már eleve erőltetettnek érzem, így fél év távlatából a tanár szerepét, de ha már minden áron be akarjuk passzírozni a konnektivista munkát intézményi keretek közé, akkor legyen, kell tanár is.
A tanár feladata a szakirodalom szerint a feladat ismertetése, tájékoztatás, nehézségeken való átsegítés, a közeg és munkakultúra megteremtése.

Nem tudom, mennyire szabad kitérni a saját "tanárunkra", de bátorkodom mégis csak beszélni róla, elsősorban azért, mert sok pozitívumot fel tudok sorolni.

Bár elsőre ijesztően sok információval voltunk ellátva, később azt tapasztaltam, ijesztően kevés amit segítségül kapunk. Úgy éreztem, ott vagyok a rengeteg feladattal, amiknek a felét nem értem, nem ismerem, de van egy tanárom, aki teljesen magabiztos. Ebből azt szűrtem le, menni fog! Én ezért is mertem belevágni, mert annyira bízom a rendszerben, hogy teljesíthetetlen feladatokat nem tűznek ki célul. Vagy ha mégis, a csoport vehemensebb tagjai úgy is fellázadnak. Bennük mindig bízom:)

Tehát nekem ez a kevés, de mégis egyértelmű információ abszolút elfogadható volt, úgy gondolom erre nem lehet panaszunk, hiszen aztán a folyamat megadta a kérdésekre a válaszokat, ráadásul a technika ördögét is lassacskán leküzdöttük, pont, ahogy a Tanár Úr remélte.

Kifejezett örömmel tapasztaltam, hogy bár részt vehetett volna a munkában, aktívan kommentelhetett és irányíthatott volna minket, ezt nem tette! Úgy gondolom, nem véletlen, hogy eredetileg egy skálafüggetlen hálózat alapján szerveződik a konnektivizmus, hiszen így is van ez jól! Nem kell ide aktív tanári részvétel! Ami kell, az szorgalom a tagoktól, és alázat. Továbbá nyilván az adatösszesítő táblázat(kizárólag az intézményesített konnekt csoportokba), mint amolyan átformálódott "tanárként" magasodott felénk, és jelezte, hogy állunk. Nekem ennyi navigáció épp elég!

Így aztán felmerül a kérdés, ha nem kell tanár, kell-e más? Kell-e például egy a témához nem értő csoportba szakember részvétele, a nyilvánvaló butaságok kiszűrésére?
Azt gondolom, eredeti felállás szerint nem! Ha ugyanis, én önként és dalolva jelentkezem egy tanulócsoportba, ott az a minimum, hogy ha egy társam szakirodalommal alátámasztva azt mondja nekem, én rosszul írtam valamit, azt el kell fogadnom, ha nem teszem, annyival kevesebbel távozom. Nagyobb baj egyébként nem történik, ez fontos!
Ha pedig egyszerű, nem alátámasztott kritikai megjegyzést kapok, józan ésszel átgondolom, igaza van-e a másiknak. Megint csak, ha ezt nem teszem, egy idő után vagy nem írnak a blogjaimhoz a többiek, mert úgysem "hallom" meg őket, vagy annyival kevesebbel távozom-megint csak.

A facilitátor sem tehet ennél többet. Ő ugye nem tanulóként van jelen. A facilitátor szerepköréből én kifejezetten kizárnám a teljesítés feltételét, azt csak megteheti, ha úgy tartja kedve. Ő valóban a hibás tartalmakra hívhatja fel a figyelmet. Személyes véleményem, hogy kifejezetten figyelnie kéne a résztvevő komfortérzetére, attól nem foszthatja meg egyetlen pillanatra sem. Erre akár a személyes(magán) üzenetbeli korrekció is lehetőséget adhat, vagy a kritika mellett építő, segítő szándékú megjegyzések hangsúlyozása is.

Attól azonban tartózkodnék, hogy egy facilitátor megzavarja a csoporttag jóérzését, elvegye a játszva, szórakozva tanulás élményét a tanulótól.

Fontos kérdés még külső résztvevők mozgásterének meghatározása. Amennyiben egy amolyan "súlytalan" megfigyelővel állunk szemben, az szinte semleges a csoport szempontjából. Kérdezhet, nem biztos, hogy lesz kapacitás az "amatőr" kérdéseire válaszolni. Megjegyzéseket fűzhet a bejegyzésekhez, amennyiben az nem látszik hasznosnak, hamar komoly kritikákat kaphat, ami nyilván visszaveti a külsős aktivitását.
Ha a külsős amolyan igazi szakavatott a témában, nyilván rengeteg információval láthatja el a csoportot, segíthet, remek szempontokat "dobhat" be a munka serkentése érdekében. Azonban talán senki nem felejtheti el, ha nem "igazi" résztvevő, nem is tulajdoníthat magának különösebb szerepet. Nem mondhat komoly értékítéleteket, nem hozhat embereket kellemetlen helyzetbe. Úgy gondolom, alapvetően alázattal kell lennie a tagok iránt, hiszen ő amolyan megtűrt a csoportban.

Akkor van baj, ha a külső megfigyelő nincs se szabályozva, se pedig nem tudja a csoport őt pontosan beazonosítani. Ez komoly feszültségekhez vezet, ami egyáltalán nem szolgálja a csoport érdekeiket.

Mi történhet ekkor? Ha nincs tanár, a csoportkohézió esetleg kizárja, vagy az megy el, aki nem tudja a megfigyelővel megoldani konfliktusát. Ez esetben egyértelmű, hogy az utóbbi verziónak nem szabadna megtörténnie.
Azonban ha tisztázatlan, ki a személy, a csoport talán nem lép, a tagok szenvednek el sérelmeket, a szórakozás érzése könnyen sérülhet. Ez semmiképp se cél. Érdekes kérdés, ha a külsős nem érzi, talán visszább kéne lépnie! Más kérdés, hogy a tanulási folyamat zárt, vagy nyitott. Amennyiben nyitott, nehéz mit kezdeni a helyzettel. A tanár az ilyen esetekre odafigyelhet és beavatkozhat, ha ez ügyben közös megegyezés történik.

Természetesen nem mindegy, hány fős csoportról beszélünk. Minél kisebb a csoportlétszám, annál jobban kitűnhetnek személyes ellentétek.
Egyet biztosan leszögeznék. Olyan esetben, amikor a csoport intézményi keretek között szerveződik, nem egyértelműen önkéntes alapon, akkor mindenképp a tagok jóérzése az első, ebben a tanárnak érdemes már a tanulási folyamat során is biztosítania a résztvevőket, és érdekükben intézkedni.

Másik komoly problémám:

Alapvetően elfogadtam az előre jelzett követelményeket, vállaltam azokat és a táblázat alapján értékelhető is a munkám. Azonban mi van akkor, ha a félév során 1-2 alkalommal napokra elutazom, továbbképzésre, tanfolyamra megyek? Még a tavaszi szünet sem volt teljesen tanulás mentes, örömmel tapasztaltam, hogy azért a csoporttársak s emberek és belassítottak arra az időre, többségében, már-már egymásra való tekintetből!

Na de komolyra fordítva. Én belementem, hogy kipróbálom a konnektivizmust. Azonban konnektivista tanulás az, ahol összesen 9 napot nem tudok elszakadni a félévben, mert annyira lemaradok, hogy sem stressz nélkül nem úszom meg, sem tripla szívás nélkül (elnézést a kifejezésért).

Csak azért merem ennyire személyesre venni ezúttal, mert a lelkiismeretem tiszta, végzem a feladatokat, ahogy tudom, nem tartom normálisnak, hogy nincs lefektetve némi szabadság. Nyilván egy normális konnekt csoportban erre nincs is szükség, hisz a tagok önszabályozó módon működnek, itt azonban erre nincs lehetőség. Nyilván, a lazítás más kérdés, arra mondjuk azt, hogy nem adunk lehetőséget. De egyéb elfoglaltságokra( esetleg igazolt távollétre? Ilyen továbbképzés, tanfolyam, konferencia, esetleg magánút)

Hozzáteszem az első 5 napos távollétem a tavaszi szünetben történt, és még azt is alig tudtam résmentesen pótolni. A második 5 nap részben hétvégére esett, de ugye ez a kurzus nem ismer hétvégét sem.

Nem akarok nagyon belemenni, de az nem tűnt fel senkinek, hogy elvileg hétvégén is tanulni kell? Én például őszintén megfontoltam volna 1-2 nap konkrét szünnap beiktatását heti rendszerességgel, fixen. Amikor semmit nem lehet csinálni (ez ugye nem jelenti azt, hogy nem írhatom meg a blogomat közben, de azt nem tehetem közzé, így más nem marad le, stb. stb. )

Sajnálom, hogy ennyire érzelmes irányt vett az írás, de mivel ez a heti második, az elsőben pedig már megtettem, amit szakmailag a kurzus követelt, így ezt megengedtem magamnak! :)

A hálózatelmélet oktatási alkalmazása: Konnektivizmus

Már 2005-öt írtunk, amikor két remek fiatalember megfogalmazta azt, létezik egy tanuláselmélet, melynek alapja a hálózatokban való gondolkodás, vagyis a konnektivizmus. Ez az elmélet, vagy módszertan összekapcsol három, egymástól igazán távolinak tűnő területet. Az informatika, a hálózatkutatás és a pedagógia jól megfér egymás mellett, de nem csak, hogy megférnek, ki is egészítik egymást, olyan további lehetőségeket adva ezzel, mely korábban elképzelhetetlen volt.


Hogy miért fontos ez? Rengeteg oka van!

A konnektivizmus több, mint egyszerű E-learning, vagy távoktatás.
Itt csoportos tudás teremtés jön létre. Vagyis tudás szerzés, tudás feldolgozás, tudás megosztás, és tudás alkotás. Ideális esetben így olyan mértékű hatékonyságra tehetünk szert, mely egyébként egyetlen tanulásmódszertan esetében sem valósulna meg. Továbbá nagy hasznát látom olyan szempontból, hogy dinamikáját, eszközrendszerét, struktúráját tekintve igen közel áll egy modern ember életviteléhez. Szerintem ebben rejlik a titka.

Hogy mi jellemzi elvileg ezt azt az elméletet a gyakorlatban?
Igazán aktív csoportdinamika, mely köszönhető a rövid határidőknek, illetve annak a versenynek, mely kialakul a csoportban. Ugyanis beszélhetünk versenyről, mivel a tagok nem szeretnének lemaradni egy-egy izgalmas vitáról, nem szeretnének lemaradni érdekes eszmecserékről, izgalmas bejegyzésekről, na meg a lehetőségek sem határtalanok, könnyen megeshet, hogy mire odajutok a bejegyzéshez, már minden pontját háromszor kivesézték. Akkor mi marad nekem? Akkor hogyan teljesítem a feltételeket? Akkor hogyan maradok a csoport értékes tagja? ...Na így működik a KONNEKT :)

Elvileg nyílt, áttekinthető információ áramlásról beszélhetünk. Valóban, a lehetőség mindenki számára adott, azonban a küldetés lehetetlen. Még a mi 20 fős csoportunk esetében sem érdemes megküzdeni azért, hogy minden bejegyzést, kommentet, tweetet és egyéb mozgást érzékeljek, sőt, tudatosítsak. Nagyobb létszámú csoportnál ez egyszerűen lehetetlen. Azonban valahol mégis igaz a kijelentés. Valóban, világosan látszik, hol, kik, mit, miért csinálnak.

Nos, a színterekről már rengeteg szó esett, de persze a heti elsőből én sem hagyhatom ki őket. Tehát az eredeti elképzelés szerint heti "x" alkalommal kell blogbejegyzést készíteni, melyeket akár tovább is lehet tematizálni, bizonyos irányok mentén készíttetni. Készíteni kell minimum egyszer, de akár többször is videoblogot, vagyis hanggal megspékelt, online formában közvetített ppt-t. Továbbá hirtelen felmerülő gondolatainkat, reflexióinkat a Twitteren érdemes közölnünk.
Ami pedig a végeredmény szempontjából érdekes, az egy fogalomtérkép készítése, mely jól strukturálja a feldolgozott tananyagot, továbbá jól mutatja, hogyan alakul, bővül a tudásunk.

Nagy port kavar a csoportunkban, a már annyit emlegetett közös dokumentum. Ugye a konnektivizmus egyik alappillére az új tudás létrehozása. Nem csak egyéni, hanem csoportos szinten is. Azonban ez merőben új gondolkodásmódot igényel. Hiszen a résztvevők hajlamosak annyival megelégedni, hogy ők kiveszik amire nekik szükségük van, saját tudásbázisuk bűvül, esetleg még meg is osztanak információkat a többiekkel, de mi értelme még külön dokumentumban rögzíteni, hogy csoportos szinten mire jutottunk?

Számomra például tisztázatlan, hogy ide csak az eddig ismeretlen, új információkat kell-e összefoglalni, vagy az egész tanulási idő alatt felmerülő információkat kéne összegyúrni?

A konnektivizmus egy tanulásmódszertan, mely a hálózatelméletből nőtte ki magát, az én értelmezésem szerint! Mivel már a tanulásban jól használható dologról van szó, így megállja a helyét a módszertanok között, azonban elméletnek nem nevezhető. A hálózatelméletből fejlődött ki, hiszen kénytelenek vagyunk ebben a módszertani kategóriában hálózatokban gondolkozni, apró csomópontokkal összeköttetve.
Mindenki mindenkivel kapcsolatban van, minden információ, minden eszköz, minden tag és minden gondolat találkozik valahol, valamikor. Nem lehet senkitől és semmitől elvonatkoztatni, nem lehet elbújni, nem lehet reakciók nélkül maradni.

A csoport akkor működik, ha legalább páran komolyan vették az elhangzott instrukciókat és feltételeket, így a többiekre is hatást gyakorolva a tagok lényegében egymással tartatják be a szabályokat. Ez kezdetben működik, később viszont kénytelenek vagyunk segítségért folyamodni. Ugyanis szabályozásra, kontrollra minden embernek szüksége van, különben hajlamosak vagyunk elkanászodni. Ráadásul a tanulóktól nem elvárható a konfrontációval járó szabályozás, mások értékelése. Tehát szükség van olyan emberekre, akik abszolút semlegesek a tanulók számára, akik mindenféle véleményezés és kapcsolódási pontok nélkül, gyakorlatilag "szívtelenül" és teljességgel racionálisan megállapítják, adott héten teljesítettük-e a feltételeket. Ez önmagában gondoskodik arról, hogy akik bent vannak, csinálják a dolgukat, akik pedig lébecolnak, kiessenek.
Kell-e ennél több?
Nos, kell.

Mindenképp kell valaki, aki tartalmilag is koordinálja, moderálja a folyamatokat. Értékeli a blogokat, és kommenteket. Ez esetben is azonban nagyon fontos lenne, hogy a (ezen túl így fogom hívni) facilitátor szintén maradjon semleges. Továbbá csak abban az esetben avatkozzon a csoport munkájába, ha azok nagyon kétes útra tévedtek, ami a tartalmat illeti, és minimális segítséggel, terelje őket a helyes útra.

Úgy gondolom, minden további értékelő funkciót a tagoknak áll jogában ellátni, ha éreznek rá késztetést. Mivel mind a blog, mind a Facebook felület, vagy a közös dokumentum, igen kevéssé tudományosnak tekinthető felületek(már ha lehet egyáltalán ilyet mondani:)), így ha vétünk hibát, az minket minősít, ám nincs szükség különösebb külső minősítésre, lévén felnőttekről van szó elsősorban, ráadásul se nem helyesírást jöttek tanulni, se nem fogalmazást.

Úgy gondolom, a facilitátori szerep ellátására érdemesebb 2 vagy több személyt felkérni, hiszen 1 személy esetében nagy a lehetősége nézetkülönbségnek, szimpátia hiányának, bármi egyéb ellentétnek, mely negatívan befolyásolhatja adott tanulók teljesítményét.

Továbbá érdemes előre tisztázni a tanulók és facilitátor között, hogy milyen jellegű lesz a viszonyuk, milyen fokú hierarchiával kell számolni, és hogy pontosan meddig terjed a facilitátor hatásköre.

Óriási pozitívumnak tartom, hogy végre mindenki annyit teljesít, amennyit tud, vagy szeretne, adott szint fölött. Ezt hatalmas fejlődésnek élem meg. Én magam szeretek a minimum fölött kicsivel mozogni, nekem erre van meg a lehetőségem, (nagyon hangsúlyozom!) mindenféle negatív értékelés nélkül, végre! A másiknak viszont meg van a lehetősége magasabb fokú kibontakozásra, szárnyalásra. Végre mindenkinek pont akkora a tere, amekkorát ő magának adott témában, adott időszakban megszab. Ez óriási szabadság, függetlenség, határtalanság (a maga furcsaságával együtt :))

Amit még nem tudtam eldönteni, az az, hogy vajon mi a jobb a csoport összetétele szempontjából. Nem vagyok benne még biztos, hogy egy homogénebb, vagy egy heterogénebb csoport lehet-e a hatékonyabb. Ha magamból indulok ki, a homogénre szavazok, már csak azért, mert tudom, ebben az aligha heterogén csoportban is nehezemre esett megélni, az enyémnél mennyivel igényesebb (tartalmi szempontból főleg) bejegyzések születtek, amik engem komolyan visszavetettek időről-időre.

Egy heterogén csoportban mi történhet? A szakavatottabbak esetleg új nézőpontokkal, látásmódokkal gazdagodhatnak, ismerettel aligha. A laikusok viszont frusztráltak lehetnek, és talán nehezen követnék a hozzáértők magasröptű, túl gyors tempójú beszélgetéseit, viszont rengeteg új ismerettel gazdagodnának.

A homogén csoport kevesebb extra tudásra tenne szert, lassabban haladna szerintem, de egy-egy átvett témát jobban megőrizne.

Na, akkor következzenek a kritikák :)

Ami engem megfogott, azok a belépési feltételek.
Elsősorban felnőtteknek ajánlott tanulástípus, melyen ha jobban belegondolok, nem csodálkozom. Valóban, jelen helyzetben olyan képességeket, kompetenciákat követel, melyeket egy tudatosabb személy képes teljesíteni, vagy akinek már elég munkatapasztalata van, és könnyen felveszi ezt a sokszínű, szerteágazó ritmust.

Viszont. Bízom benne, hogy gyerekeknél is működne, csak lehetőséget kéne rá biztosítani. A gyerekeket gyakran alábecsüljük, pedig tanulékonyak, sokkal rugalmasabbak mint a felnőttek, és képesek teljesíteni. Szerintem csak megfelelő rávezetés szükséges, vagy hozzá kell őket szoktatni, de nem hiszem el, hogy pl. egy önként jelentkező gimnazista ne lenne képes teljesíteni egy felvett kurzust, amit így tartanának. Belerázódna, ahogy mi tettük. Ha én 23 évesen képes vagyok rá, akkor egy 15-17 éves miért ne lenn az?

A belépési motiváció feltétel? Mi ezzel a gond?
Motiválhat valakit a megjelölt téma, de más is. Engem például, ha megengeditek, hogy elmondjam, a vizsga alóli mentesség motivált. Nem szeretek vizsgázni, nem szeretek éppen megfelelni, nem szeretek olyannal szembe kerülni, amit nem ismerek, ha nincs javítási lehetőség. Engem megijesztett a vizsgával szemben állított követelmény, és azt mondtam, a KONNEKT az én személyiségemet ismerve, sokkal könnyebben kivitelezhető.
Így is voltak számomra meglepetések, amolyan önismeretfejlesztő is volt kicsit, de egyébként abszolút megérte, és valóban örülök, hogy nincs min stresszelnem a vizsga miatt. Egyszer majdnem feladtam, de aztán annyira tetszett a gondolat, hogy egyedül végigcsináljam az első éves nappalisok közül, hogy már ez hajtott :)
Kit mi. Nem mindegy? :)

Ami a differenciálást, vagy annak hiányát illeti, nem érzem vészesnek a helyzetet. Szerintem elég rugalmasak voltak az értékelők, én például tudom, hogy az elején komoly hiányosságokkal küzdöttem, ami a számokat illeti, és e felett ők kedvesen és türelmesen szemet hunytak. Sőt. Tehát szerintem azért van lehetőség különböző képpen teljesíteni a kurzust, na és az, hogy tartalmilag senki nem szól bele, elfogadható-e a bejegyzésem vagy nem, az mi ha nem differenciálás? Sőt, több annál. Én ezzel is maximálisa meg vagyok elégedve. A csoporttagok persze véleményeznek, de ez így korrekt, ez kell. Viszont ez korántsem cáfolja meg azt, hogy igenis, lehet így és lehet úgy...

Én azt szeretem ebben a módszerben, hogy itt mindenki az lehet, aki szeretne lenni, ráadásul napról napra tiszta lappal. Ha ma aktív vagyok, aktív leszek, ha holnap nem érdekel a téma, akkor alább adok a minőségnek. Számomra ez remek élmény! :)

Persze ha alább adok a minőségnek, akkor vállalnom kell érte a felelősséget, az is az én munkám, de minden esetre a lehetőség meg van, sőt, a javításra is!

Legközelebb a látszatkonnektivizmusról... folyt. köv.


Felhasznált irodalom: http://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A1l%C3%B3zatalap%C3%BA_tanul%C3%A1s

Információs társadalom és oktatás, a tanítás és tanulás új koncepcionális keretei 2

Mindig a csoport mögött haladok két lépéssel, már ami a blogokat illeti. Gondolatban már rég az új hét témájával foglalkozom, főleg, mivel szinte az év eleje óta erre vártam!

Most viszont még muszáj megírnom a heti másodikat. Gondolkodtam, miről lehetne... Azt tudom, hogy az első bejegyzésben a diasor utolsó két diáját tudatosan nem használtam fel, így azokat most mindenképp leírom saját értelmezésemben, illetve megütötte a szememet, hogy a tananyagfejlesztés fölött múltkor könnyedén elsiklottam.

Most tehát, mivel amúgy is nagyon pártolom az efféle törekvéseket, ebbe próbálom jobban beleásni magamat.

Először is tisztázni szeretném a magam számára, mi az a komplementer tanulási környezet. A dián annyi magyarázatot kaptam, ez a problémaközpontú tanulási környezet. Kicsit tovább kutakodva már olyan magyarázatra is ráleltem (itt - nagyon kedves videó segít nekünk a megértésben:)) mely szerint az a tanulási környezet, ahol a tanári és a tanulói aktivitás kiegészíti egymást, és a tanár csak akkor magyaráz aktívan, amikor az indokolt! E mellett azonban a diákokat is hagyni kell aktívan tevékenykedni, egymással kommunikálni, az anyagot együtt, a maguk módján, legjobb tudásuk szerint értelmezni. (hiszen személyes véleményem szerint erre nincs idő az iskolában!)
Ha csak annyiban kimerülne ez a történet, hogy a tantermi keretek között mindenki egyaránt legyen aktív, egyrészt igen kevés változást tapasztalnánk, hiszen 45 perc aligha elég bármire is, illetve akkor maga a módszer is igen hamar érdektelenné válna.
Tehát, a tökéletesebb megvalósulás érdekében szükséges az IKT eszközök beemelése a tanulási környezetbe, a tanulási aktivitásba. A számítógép elsődleges szerepet játszik a történetben, ahogyan például egy interaktív tábla is, amennyiben az valóban jól kerül felhasználásra!

Érdemes elképzelni egy didaktikai háromszöget, melyben a három résztvevő természetesen a tanár, a diák, és a  tanulási környezet.

Nagyon jól látszik, hogy mindenki egyenrangú eszerint az elképzelés szerint. A tanárra épp úgy szükség van, ahogy a számítógépre, és természetesen a tanuló IS központi szerepet játszik a tanulási folyamatban.


Ha azonban a tanulási környezetet kicseréljük az információk halmazára, akkor azt is látjuk, hogy a tudás megkonstruálása, vagyis létrehozása lesz az igazán központi kérdés ez után. Ez a tanulási tudáskonstrukció, mely tehát azt feltételezi, a tanuló képes a tanulási folyamat során a tudást megszerezni, értelmezni, ez által egy "saját" tudást létrehozni, és azt elhelyezni a saját- és a tudományok rendszerében.



Ha tanulásról gondolkozunk, manapság nem szabad megfeledkezni a számítógép részvételéről sem, mely lassan alappillére lesz a tanulási folyamatoknak. Az egyén és a számítógép (én mindenképp azonnal beleérteném ebbe az online jelenlétet és web használatát) olyan erős kapcsolatban lesznek egymással az élet minden területét ide értve, hogy ha tanulási környezetről fogunk gondolkozni, akkor ezt a két résztvevőt érdemes                                  
                                                                   alapelemként megjeleníteni majd.

Ha arra gondolunk, ez a tanulási környezet megkívánja a tanuló aktivitását, cselekvését, akkor fontos átgondolni, mely módszerek, eszközök segítségével érhető ez el.
Jó hatással lehet a tanulókra, ha online környezetben, csoportosan együtt gondolkozva dolgozhatják fel az adott tananyagot, így rácsodálkozhatnak egyrészt arra, hányféle nézőpont létezik, másrészt egy közel azonos jellemzőkkel bíró tanulócsoport sokkal hatékonyabban képes egymást felzárkóztatni, segíteni, hiszen a megértés is könnyebben megy.
Elvileg ilyenre alkalmas lehet egy létrehozott facebook csoportban való részvétel. Nem vagyok benne biztos, hogy ha valamilyen fajta feladat, vagy értékelés nélkül működőképes egy ilyen felületen történő aktív, kooperatív részvétel, de maga az elképzelés támogatandó és lehet, hogy csak szocializálás kérdése.

Nagyon fontos elem, hogy a tanulóknak feladatokat kell kapniuk, vagyis nem csak egy adott ismeretanyagot kapnak az ölükbe, hogy aztán azt dolgozzák fel adott határidőig. Hiszen abból mi következik? Hogy a tanuló, hallgató az határidő előtt egy nappal, válságkezelés címszó alatt próbálja elvégezni a lehetetlent. Ami egyébként ráadásul nem az! Hiszen ha az lenne, akkor a tanuló is igen hamar rájönne, másképp kell hozzáfognia a következő számonkérésnek. Például orvostan hallgatókról nagyon jól tudjuk, ők valóban végig tanulják a félévet, hiszen egyébként teljesíthetetlen a vizsga. Ahol viszont ez nem így van, ott előkapjuk, amit első osztálytól kezdve megszoktuk, és igyekszünk megtenni amit adott idő alatt lehet.

Visszatérve, rendkívül jó gyakorlatnak tartom a folyamatos terhelést feladatok által, illetve azt, hogy olyan mennyiségű feladat legyen, amely szintén rákényszeríti a hallgatót a folyamatos teljesítésre.
Maga a visszacsatolás is egy nagyon fontos kérdés. Remélem nem gond, ha épp a mi Konnekt csoportunkat szeretném példának felhozni.
Itt is megkaptuk a feladatot, hogy adott idő alatt mit kell teljesíteni, ráadásul úgy, hogy azt folyamatosan meg is kel mutatni. Hogy miért működött ez az elejétől fogva? Szerintem két oka volt.
Az egyik, hogy fogalmunk sem volt, mire számíthatunk, tehát ép annyi információval voltunk év elején ellátva, ami mindenkit (aki vállalta) a maximum teljesítésre sarkallt. Sokáig még visszajelzés sem érdekezett a munkánk felől. Mára persze érezzük, hogy van lehetőség lébecolásra, némi csúszásra, és a karakterek száma sincs kőbe vésve, de összességében elmondható, hogy mindenki teljesít, ráadásul jól!

Nagyon jól összehasonlítható, mik a legfontosabb feltételek, ugyanis egy másik kurzusunkon szintén olyan feladatot kaptunk, melyet fél év végéig kell teljesítenünk. Még azt is kérte a tanár(szándékosan nem akarok konkretizálni, még nem szerint sem), hogy időről időre jelentsünk, hol tartunk, sőt, kifejezett kérés volt a folyamatos kommunikáció tanár és hallgató közt.

Mégsem működik a dolog. Pedig elsőre azt mondhatnánk, itt is megvalósult volna a komplementer tanulási környezet, sikeresen. De nem. Egyrészt múlt a tanár személyiségén (ő maga sem szigorú magával szemben, és velünk sem), ő maga sem tartja a határidőket, illetve túl kis feladatot túl hosszú időre adott ki (szerintem).

Tehát egyáltalán nem egyszerű egy igazi komplementer oktatási környezet sikeres véghezvitele!

Fontos része a dolognak a kompetenciáink, IKT eszközökkel kapcsolatos tudásunk fejlesztése, továbbá helyes egyensúly megtalálása önálló- és kooperatív tanulási között.
Fontos elem egy tudásközpontú tanulási környezet megteremtése. Hogy erre miért alkalmas a facebook? Mert minden alkalmazás adott, amely minimálisan szükséges lehet egy élénk csoportos kommunikációban, továbbá maga a környezet igen csak alapszintű. Hiszen a hangsúly nem ezen, hanem a tudásmegosztáson, tudáslétrehozáson, tudáscserén van! Ha pedig eszközök, opciók, lehetőségek elterelik a figyelmet, vagy túlzottan megnehezítik a tudásra való koncentrációt, az elvesz a tudásanyag minőségéből.
Fontos, és jó gondolatnak is tartottam azt, hogy már nem a környezetfejlesztés a legfontosabb kérdés, melybe érdemes pénzt fektetni. Most már az ismeretanyagba, annak minőségi fejlesztésébe sokkal inkább érdemes pénzt ölni. Hiszen ha egy egyszerű facebook környezet alkalmas tanulási környezetnek, akkor minek egyéb felületeket létrehozni?

Érdekes, hogy egy korszerű tanulási környezet értékelés központú kéne, hogy legyen. Azért érdekes, mert a hagyományos oktatási formának is szerves részét képzi az értékelés, már ami a tanulót érinti. Rengeteg értékeléssel találkozunk. Mégsem ez az igazi motiváló tényező. Sőt, én például ha jobban belegondolok, pont, hogy az értékeléstől való menekülés miatt lettem és maradtam tagja a csoportunknak. Itt aligha tapasztaltam értékelést. Inkább csak egymás közt értékeljük az írásokat, ami alapvetően nagyon szimpatikus, hiszen ez egy kommunikációs folyamatban realizálódik, ami rengeteg további lehetőséget nyit meg.

Már az új előadásból kiindulva tudnék reflektálni arra a feltételre, hogy közösség-központú lehetne a tanulási környezet. Nos, mi abban maradtunk, amivel elsőre nem értettem egyet, de aztán beláttam, hogy bizony ez a Konnekt csoport sokkal inkább tartalom-, mint sem közösségi-központú. Így aztán el sem tudom képzelni, milyen az a környezet, ahol a közösség áll a központban, és nem valamely cselekvés, vagy tudásanyag, vagy netán értékelés.

Utolsó kérdésként felmerült benne, valójában mennyire is van szükség egy állandó tanári vagy tutori támogatásra. Nos, én ezt a két típust mindenképp különválasztanám. Tanári támogatásra, mint kiderült, alig ha volt szükségünk. Iránymutatás és alkalmi moderálás céljából mindenképp szükség van rá, ám egyébként úgy gondolom, nagyon nagy mértékben befolyásolta volna mondjuk a mi munkánkat is a Tanár Úr aktívabb jelenléte. Könnyen verseny alakulhatott volna ki a pozitív véleményéért, vagy a negatív kritikái igen csak visszavetették volna az -egyébként szükséges- egyéni önálló, bátor megnyilvánulásokat.

Nos, mivel számomra ez a komplementer tanulási környezet kissé homályos pont maradt, így ezt tetem tisztába, valóban önös érdekből, mivel tudom, a többiek ezt könnyedén feldolgozták már.

Itt az új hét, nagyon érdekes lesz, és egyre érdekesebb, ahogy haladunk a vége felé :)

Információs társadalom és oktatás, A tanítás és tanulás új koncepcionális keretei 1

Sokat beszéltünk arról, miért nem eredményes az oktatás mai formájában. Nem eredményes, hiszen azt tapasztaljuk, a gyerekek alig tudnak valamit, nem tudnak összefüggésekben gondolkozni, és egyébként is, aligha eladható a tudás, amit hosszú évek alatt szereznek meg. Annyi idő alatt, amennyit az iskolában töltünk, talán sokkal több is ránk ragadhatna.

Hogy miért nem túl hatékony az oktatás?

Már másfél millió évvel ezelőtt tudták, a testtel való reprezentálás, minta mutatás volt az első számú tudás megosztási mód, amit utánzással tudtak a tanulók átvenni. Valóban, az utánzás rendkívül fontos. Ha belegondolunk ma melyik az a típusú oktatás, melyben az utánzásnak komoly szerepe van? Ha látunk is mintát, akkor az utánzásra nincs lehetőség, ha meg utánozni kell, akkor kvázi a mintát nem kaptuk meg, csak előadás formájában. Ez egy furcsa kettősség.

Majd átvette a tudásközvetítés szerepét a nyelv, mítoszok formájában kapták az ismereteket a fiatalok. Ez már hasonlít a mai mintára, de nyilván sokkal több időt szenteltek az ismeretek átadására, így alaposabb tudást hagyományoztak át.

És tessék! 50 ezer évvel ezelőtt megjelentek a külső tárhelyek, vagyis a külső rögzített tudás. Tehát ennyi idő óta csökevényesedik az agyunk? Csak mert valahol olvastam, hogy minél kevesebb információnak kell bent megmaradnia, annál inkább csökevényesedik az agyunk. Ha ez így lenne, akkor most rossz állapotban lennénk. Nem vagyunk, vagy legalábbis nem úgy, tehát szerintem az, hogy használunk más információrögzítésre alkalmas dolgokat, az nem baj. Így is van éppen elég dolog a fejünkben.

Mi vagyunk a Homo Interneticus? Minket a hálózati adatbázisok és az elektronikus kommunikáció jellemeznek. Ennyi? :) Nem tudok ehhez mit hozzászólni. Valóban, rengeteg információnk online felületeken rögzül. Viszont tudunk olyan tanulmányról ami ki tudta deríteni hány százalékban beszélünk "offline" és hány százalékban elektronikus úton?

Nem szeretem a tanuláselméleteket, mert behatárolnak. Azt már tudjuk, hogy egyik sem örök és állandó, egyik sem illik mindenkire, egyik sem állja meg a helyét minden helyzetben. Innentől kezdve nem nagyon tartom fontos dolognak ezeket boncolgatni.

Az egyén szerintem pontosan érzi, hogy mikor, és hogyan tud tanulni. Aki nem, az nem őszinte önmagával, vagy tanulással kapcsolatos blokkjai lehetnek, vagyis nehezített terepen jár.
A behaviorista elmélet a viselkedés változását tűzi ki célul. Ez egyfajta minta mutatás, és követés, tehát alkalmas, de nem alkalmazható minden helyzetben.
A kognitivista szemlélet szerint a az információkat rendszerbe kell foglalni, melyeket megfelelő technikákkal kell a meglévő tudáshoz kapcsolni.
A konstruktivizmus a problémákat szeretné elsősorban megoldani, melyeket csoportmunka illetve tanácsadás alkalmával gondol levezetni.

Ezek az elméletek szerintem együtt, egymással működnek. Nem kell mást tennünk egy jó oktatócsomag megtervezésekor, csak ezekből egy jó mixel készíteni. Arra viszont nincs recept, biztosan működni fog-e az adott elmélet az adott helyen, ahova ettük. Ezért számomra nagyon fontos a legfontosabb, általam kreált tanuláselméleti fogalom: A RUGALMASSÁG

Legyünk képesek a tudásunkat oly módon átadni, ahogy arra a tanuló éppen igényt tart.

Az intézményes oktatás talán legnagyobb keresztje a rugalmatlansága. Mondhatjuk, hogy a gyerek jöjjön rá, hogyan kell tanulni, vagy esetleg azt, hogy tanítsuk meg, hogyan kell tanulni.
Szerintem a gyerekek pontosan érzik, hogyan szeretnének tanulni, egyszerűen a rendszer és a tanár rugalmatlanságából adódóan ez nem derül ki, vagy ha ki is derül, az egyszerűen nem valósul meg.

Amíg ez a rugalmatlanság hiányzik, addig nincs miről beszélni. Azok a vállalkozó szellemű tanárok, akik képesek a gyerekek fejével gondolkozni, nyitottan eléjük állni, és változatos módokon tanítani, rugalmas oktatási módszert alkalmaznak, ami szerintem a tudásközvetítés kulcsa!

A tananyagfejlesztésről keveset tudok, saját tapasztalataim alapján nagyon fontosnak tartom. A tananyag struktúrája fontos, hogy frissüljön, ha a törzsanyag nem is módosulhat. Maga a felépítése, a dinamikája, a tanagyag megvalósítási módja ( értem ez alatt a tankönyveket, hanganyagokat, videókat, segédeszközöket) talán fontosabb is, mert maga az információ. Azt a médiából ugyanis nagyon jól tudjuk, megfelelő módon, csatornán bármit "be lehet juttatni".

Nagyon jó felvetés, hogy adott problémát több kontextusban is lehessen vizsgálni. Szinte gyerekenként kéne ránézni adott problémákra, tananyag részekre, feladatmegoldásokra. Mindenesetre minél komplexebb megoldás feldolgozást kínálunk, annál nagyobb sikerrel járhatunk.

A társas, csoportos tanulás egy kifejezetten jó tanulási forma. Időigényes, és rendkívüli figyelmet, energiákat igényel az oktatótól, de megéri. Elsőre azt gondolom, még nagyobb zűrzavar keletkezik a fejekben ilyen munkák során, rengeteg kérdés fogalmazódik meg, idővel azonban a megszerzett információk birtokában a tanulók remekül tudják egymást is koordinálni.

A félév elején határozottan védtem a magam, és a fiatal generációk tanulási szokásait, az ezekben rejlő hiányosságokat, rossz beidegződéseket.
Most visszatér ez a probléma, a dián olvashatjuk, az önálló tanulási készségek, képességek kialakításának fontosságát. Ide sorolnám a belső motiváció kialakítását is. Van egy olyan elképzelésem, hogy ha az egyén motivált, akkor valójában már bármire képes. Akkor már fele annyi energia a kompetencia elsajátítása, fejlesztése, és egyáltalán az információ elsajátítása. Az iskola pedig hol vállal ebben szerepet? Melyik órán, alkalommal gyakorolnak ránk hatást úgy, hogy a tanulás irányába kezdjen belső hajtóerőnk kialakulni?

Az pedig, hogy az IKT eszközöket tudatosan, a tanulási folyamat támogatására képesek legyünk használni, nagyon jó célnak tartom, valóban, amink van, azt használjuk ki.
Ezek az online tanulási környezetek, melyek eredetileg nem is azok (facebook, SeconLife), rendkívül eredményesek. Valóban, soha nem kötött még le kurzus ennyi időre, és ilyen erősen, mint ez, pedig a téma, bevallom nem is érdekel, Egyszerűen motiválttá lettem téve, utána pedig már a csoportfolyamatok viszik az embert.
Viszont mi a helyzet azokkal, akik nem csatlakoztak, vagy akik kihullottak? A két csoportot fontos külön vizsgálni!
Tehát mi a helyzet velük? Úgy látszik, még az ilyen sok oldalról támogatott, ilyen sokszínű megoldás is tartogat hiányosságokat, hiszen ha ez nem így lenne, mind csinálnánk együtt a kurzust.
Érdemes ezen gondolkozni, hogyan lehetne még több tanulót bevonni legközelebb.

Ha megnézzük az informális-, formális- és nem formális tanulási folyamatokat, az informálisnak van a legnagyobb szerepe. Rengeteg dolgot tanulunk meg iskoláskorunk előtt. Az már önmagában tanúsítja, milyen fontos ez a tanulási forma. Érdekes, hogy éppen erről aligha vesz a rendszer tudomást. Persze nagy része egyetemes, általános tudás, azonban egyénenként annyi plusszal rendelkezünk, mely felbecsülhetetlen lehet egy helyzetben, vagy munkakörben, feladatnál. Ezeket minősíteni, ellenőrizni, felmérni nehéz feladat. Viszont éppen a súlyából adódóan valóban nem elhanyagolható fontosságú.
Nem is értem, talán én látom rosszul az ábrát, de mintha az informális tanulás nem életen át tartó tanulásként lenne feltüntetve?

Na tessék, végre itt egy dia, ahol viszont látom a rugalmasság fontosságát. Úgy látszik, vannak értelmes önálló gondolataim az anyaggal kapcsolatban :)

Tehát ha tanításra gondolunk, érdemes átgondolni a tanuló hátterét, hogy az hogyan befolyásolja a tanulási folyamatot. Ez valóban fontos pont, kultúránként, etnikumonként változik, hogyan lehet hatékonyan átadni az információt. Az is örömmel tölt el, felmerül a gondolat, a tanegységet nem kell maximalizálni, nem az a cél, hogy minél több tartalmat átadjak, hanem hogy minél több tartalmat befogadjanak.
Ez a két folyamat pedig szinte fordított arányban áll egymással. Ha kevesebb információt próbálok közvetíteni, több idő alatt, akkor rugalmasan válogathatok a módszerek és eszközök között, szinte egyénekre szabva közvetíthetem az információt.

Remek dolog, hogy a tanárközpontúság helyett végre a tanulási környezet veszi át a központi szerepet. Miért az a legfontosabb, hogy a tanár mit és hogyan gondol, és hogy ő hogyan szereti átadni? Végre lehetne az a fontos, hogy a tanuló mit szeretne tudni, hogyan, milyen környezeteken keresztül. Mivel azt már tudjuk, egyszerre hallva, látva, csinálva tanulunk a legtöbbet, így érdemes tehát az online, webes eszközök által kitágítani a lehetőségeket és a tanuló mindennemű igényeihez igazodni.

Utolsó gondolatként a tanulócsoportok összekapcsolását emelném ki. Amíg Ba-szakos voltam, sokszor gondolkoztam azon, vajon más egyetemek andragógusai vajon mit tanulnak? Az igény tehát felmerült bennem, de a módját nem találtam annak, hogy ezt megtudjam. Tavaly, első éves Ma-ként már eljutottam odáig, máig nem tudom, hogyan, hogy összehasonlítottam az ELTE kurzuslistáját adott félévemre nézve, az előző egyetemem kurzusleírásával. Így meggyőződtem arról, fél éven keresztül nagyjából hasonló dolgokról fogunk tanulni. Odáig viszont nem jutottam, hogy megkeressem őket, s beszélgetést, tudásmegosztást kezdeményezzek. Motiválatlan vagyok, bevallom.

Mindenesetre ha már a tanulókat így szocializálnánk, hogy tanuljanak együtt, gondolkozzanak együtt, távolságtól, intézménytől függetlenül, az óriási lépés lenne, nem mellesleg, igen csak hamar kiderülne, hol milyen minőségű, milyen sokszínű (vagy épp homogén) tudást biztosítanak számunkra.

Érdekes lenne, ha a tanulók ilyen szinten összefognának.

Ezzel zárom heti első bejegyzésemet, majd innen folytatom :)