Esélyegyenlő(tlen)ség a felnőttoktatásban az információs társadalom korában

Számomra igen nehéz téma az esélyegyenlőség és a fogyatékkal élőkről való gondolkozás. Elsősorban azért, mert nem tudom, milyen lehet nekik. Fogalmam sincs. Azt sem tudom, mit szeretnének, mi segít nekik és mi az, ami már sok, vagy kínos, esetleg fölösleges.

Amikor meghallottam a hét témáját, egyből az jutott eszembe, nem szeretnék erről beszélni. Beszéljenek erről a fogyatékkal élők, és majd amire jutnak, azt mondják el, tanítsák meg. Adják át azt a tudást, ami igazi és valóban hasznosítható.

Kicsit félek attól, hogy "mi", nem hátránnyal élők hogyan tudnánk kiokoskodni valami okosat? Külön örültem amikor kiderült számomra, egyik társunk fogyatékkal élő, és elolvashattam az írását. Hiszen az, ha nem sértem meg, autentikus. Viszont némi kettősség alakult ki bennem. Abban nem vagyok biztos, mit várnak tőlünk a hátrányos helyzetű emberek? Van, aki segítséget vár, van, aki azt szeretné, ne tekintsem másnak. Van, aki eltűnne a Föld színéről, ha tehetné, de közben mérges, ha nem veszik észre. Nem tudom, mivel tehetek jót. Hiszen ki tudja, lehet, hogy ha rosszkor nyújtom a kezem, rossz néven veszi, hogy nem hiszem el, meg tudja egyedül is csinálni. A problémám az, hogy sokan azt szeretnék, tekintsem őket ugyan olyannak, velem egyformának, de közben meg sokat hallani panaszokat arról, nem segítünk nekik bizonyos helyzetekben. Nehezen találom a megoldást ebben a dilemmában.

Egyenlő esélyek, vagy esély az egyenlőségre?

Van egy véleményem erről, de valószínűleg igen csak szűk látókört fog tükrözni, mert, hogy nincs is túl nagy rálátásom a témára.

Szóval az egyenlő esélyek megteremtése fontos, társadalmi kérdés. Valóban, jusson el az interjúra mindenki, lehetőségeitől függetlenül! Képes legyen akár kerekesszékkel, akár látássérülten, akár hallássérülten részt venni egy állásinterjún. Sőt, legyen esélye megkapni az állást. Ha már csak a HÉVet igénybe tudná venni mindenki, szerintem az is nagy dolog lenne, egyenlőre a babakocsis anyukák is csak nehezen tudnak rá felszállni...

Az egyenlő esélyek megléte, megteremtése komoly anyagi kérdés, azt hiszem. Hiszen akkor speciális feltételek, programok, munkatársak, stb. kellenek hozzá, no meg az a bizonyos attitűd, amit valahogy belevernek a kedves kollégákba, felvételiztetőkbe.

Ami azonban nem pénz kérdése -szerintem- , az az, miként tekint magára az egyén. Talán nekem könnyű beszélni, de mégis, ha a megváltozott munkaképességű elhiszi, hogy mire képes, akkor talán a többi ember is elhiszi. Fontos, hogy maga a fogyatékkal élő hogyan tekint magára.

Emellett az egyéb hátrányos helyzetű csoportokról is érdemes szót ejteni. Ezek komoly társadalmi kérdések. Nem hiszem, hogy egy kis konnekt csoport képes lenne ez ügyben megváltani a világot. Nyilván, mindenkinek esélyt kell biztosítani, és jó lenne, ha a tudás, a személyiség, a képességek dominálnának.

Eszembe jutott a Margit-híd budai hídfőjénél lévő felvezető szakasz, a HÉVtől a villamosig. Az egy dolog, hogy a hévre is alig lehet felszállni, mozgássérültként egyenesen lehetetlen! De ha már mégis ott vagyok, leszálltam, hogyan jutok a felszínre? És ha eljutottam a jegypénztárig, onnan hogyan vezet az út a villamosig? Az, hogy az egy éven belül lezajlott felújítás talán a réginél is szűkebb lépcsőt hagyott maga után, mindenféle rámpa vagy más lehetőség nélkül, számomra megdöbbentő. Állítólag körbe lehet kerülni, de az miért logikus, hogy egy babakocsis, vagy kerekesszékes, vagy olyan személy, aki aligha tud lépcsőzni, kétszer olyan hosszú utat tegyen meg? Őszintén szólva nem értem, hogyan jöhetett ez így létre.

Más példák az életemből, mert hogy én is ezekből próbálok most meríteni:

Kedves régi ismerősünk egy látássérült asszony, aki lányával él egy hatalmas házban. Informatikai ismereteket szerzett, és ilyesmi munkakörben tudott is dolgozni éveken át, azonban elbocsájtották. Azóta sajnos leromlott az állapota, életkörülményei, és már több elutasítást is kapott munka-ügyben. Sajnos egyre nehezebb a talpra állás.
Ez a példa azt juttatta eszembe, talán az munkáltató a fogyatékkal élő elbocsájtottakkal szemben valamiféle felelősséggel tartozhatnának.

Másik:
Volt olyan osztálytársam, akinek a testén elváltozások voltak, de nem jelentett gondot vele járni egy osztályba. Nem is tett különbséget soha saját maga és köztünk! Így aztán mi sem tettünk ilyesmit.
Ezért gondolom, hogy a hátrányos helyzetű személy gondolkozásán és lelki állapotán is rengeteg múlik!

Utolsó:
Régi kedves ismerős, velem egy idős lány pár éve baleset következtében "féloldalas" lett. Párszor beszélgettem vele a balesete óta, és nagyon igyekszik felzárkózni, rengeteg munkája van benne. Most végzett el egy távoktatási kurzust, minőségellenőr lett. Nehezen tud gépelni, írni, így utaltak rá, hogy segítenek neki szívesen, és hogy talán a pontos határidőket is lehet lazítani kicsit, de ő nem élt ezekkel a lehetőségekkel. Maga a távoktatás rendkívül tetszett neki, nem kellett utazni, emberekkel találkozni  és annyi ideje volt a tananyag kijegyzetelésére, amennyire neki szüksége van. Tehát a kurzussal, annak formájával rendkívül meg van elégedve (jó ezt hallani).
Viszont: Egyáltalán nem tartja valószínűnek, hogy kelleni fog bárkinek is, egy egészségessel szemben (ezt azért merem így leírni, mert ő így fogalmazott). Tény, hogy több időre van szüksége, ami a mozgást illeti, a beszéde is lassabb. Viszont én azt mondtam neki: Annyi (másképp) beteg és hülye ember van, hogy az ő fogyatékossága eltörpül mások fogyatékosságaihoz képest.

És ezt valóban így gondolom.

A szellemi fogyatékos személyekkel kapcsolatban már végképp ne írnék semmit, ez egy olyan speciális terület, hogy ők mire képesek és hogyan... Igazán nem tudok erről annyit, hogy akár egy mondatot is írjak.

A megoldást abban látom, ha egyáltalán láthatom, hogy a megváltozott munkaképességű a lehető leginkább találja meg a helyét az életben, és a lehető legkényelmesebben végezhető szakmát tanulja ki. Hiszen abban fogja jól érezni magát és talán abban tud a legjobban teljesíteni is.

Gondban vagyok...írtam csomó mindent, és úgy érzem butaság az egész. Szívem szerint érintetteket hallgatnék és tanulnék tőlük, ahelyett, hogy én próbálok okoskodni.

Az az érdekes, hogy ahogy olvasom az órai diákat, alig látok eltérést, ami fontos az az elfogadás, a megértés, a segítőkészség és nyitottság. Ahogy már a többi blogban is olvasható volt, valóban fiatal korban, talán oviban kéne kezdeni. Talán tényleg vegyíteni kéne a csoportokat. A gyerekek szörnyen kegyetlenek tudnak lenni. De nem fogyatékosság alapján. Kegyetlenek egymással, de szerintem sokkal inkább a személyiségjegyek alapján szűrnek. Talán ha egy hátrányos helyzetű ekkor ki van téve a többieknek, egy életre megtanulja, hogyan kell boldogulni. És az egészséges társai is megszokják a másságot.