Információs társadalom és oktatás, A tanítás és tanulás új koncepcionális keretei 1

Sokat beszéltünk arról, miért nem eredményes az oktatás mai formájában. Nem eredményes, hiszen azt tapasztaljuk, a gyerekek alig tudnak valamit, nem tudnak összefüggésekben gondolkozni, és egyébként is, aligha eladható a tudás, amit hosszú évek alatt szereznek meg. Annyi idő alatt, amennyit az iskolában töltünk, talán sokkal több is ránk ragadhatna.

Hogy miért nem túl hatékony az oktatás?

Már másfél millió évvel ezelőtt tudták, a testtel való reprezentálás, minta mutatás volt az első számú tudás megosztási mód, amit utánzással tudtak a tanulók átvenni. Valóban, az utánzás rendkívül fontos. Ha belegondolunk ma melyik az a típusú oktatás, melyben az utánzásnak komoly szerepe van? Ha látunk is mintát, akkor az utánzásra nincs lehetőség, ha meg utánozni kell, akkor kvázi a mintát nem kaptuk meg, csak előadás formájában. Ez egy furcsa kettősség.

Majd átvette a tudásközvetítés szerepét a nyelv, mítoszok formájában kapták az ismereteket a fiatalok. Ez már hasonlít a mai mintára, de nyilván sokkal több időt szenteltek az ismeretek átadására, így alaposabb tudást hagyományoztak át.

És tessék! 50 ezer évvel ezelőtt megjelentek a külső tárhelyek, vagyis a külső rögzített tudás. Tehát ennyi idő óta csökevényesedik az agyunk? Csak mert valahol olvastam, hogy minél kevesebb információnak kell bent megmaradnia, annál inkább csökevényesedik az agyunk. Ha ez így lenne, akkor most rossz állapotban lennénk. Nem vagyunk, vagy legalábbis nem úgy, tehát szerintem az, hogy használunk más információrögzítésre alkalmas dolgokat, az nem baj. Így is van éppen elég dolog a fejünkben.

Mi vagyunk a Homo Interneticus? Minket a hálózati adatbázisok és az elektronikus kommunikáció jellemeznek. Ennyi? :) Nem tudok ehhez mit hozzászólni. Valóban, rengeteg információnk online felületeken rögzül. Viszont tudunk olyan tanulmányról ami ki tudta deríteni hány százalékban beszélünk "offline" és hány százalékban elektronikus úton?

Nem szeretem a tanuláselméleteket, mert behatárolnak. Azt már tudjuk, hogy egyik sem örök és állandó, egyik sem illik mindenkire, egyik sem állja meg a helyét minden helyzetben. Innentől kezdve nem nagyon tartom fontos dolognak ezeket boncolgatni.

Az egyén szerintem pontosan érzi, hogy mikor, és hogyan tud tanulni. Aki nem, az nem őszinte önmagával, vagy tanulással kapcsolatos blokkjai lehetnek, vagyis nehezített terepen jár.
A behaviorista elmélet a viselkedés változását tűzi ki célul. Ez egyfajta minta mutatás, és követés, tehát alkalmas, de nem alkalmazható minden helyzetben.
A kognitivista szemlélet szerint a az információkat rendszerbe kell foglalni, melyeket megfelelő technikákkal kell a meglévő tudáshoz kapcsolni.
A konstruktivizmus a problémákat szeretné elsősorban megoldani, melyeket csoportmunka illetve tanácsadás alkalmával gondol levezetni.

Ezek az elméletek szerintem együtt, egymással működnek. Nem kell mást tennünk egy jó oktatócsomag megtervezésekor, csak ezekből egy jó mixel készíteni. Arra viszont nincs recept, biztosan működni fog-e az adott elmélet az adott helyen, ahova ettük. Ezért számomra nagyon fontos a legfontosabb, általam kreált tanuláselméleti fogalom: A RUGALMASSÁG

Legyünk képesek a tudásunkat oly módon átadni, ahogy arra a tanuló éppen igényt tart.

Az intézményes oktatás talán legnagyobb keresztje a rugalmatlansága. Mondhatjuk, hogy a gyerek jöjjön rá, hogyan kell tanulni, vagy esetleg azt, hogy tanítsuk meg, hogyan kell tanulni.
Szerintem a gyerekek pontosan érzik, hogyan szeretnének tanulni, egyszerűen a rendszer és a tanár rugalmatlanságából adódóan ez nem derül ki, vagy ha ki is derül, az egyszerűen nem valósul meg.

Amíg ez a rugalmatlanság hiányzik, addig nincs miről beszélni. Azok a vállalkozó szellemű tanárok, akik képesek a gyerekek fejével gondolkozni, nyitottan eléjük állni, és változatos módokon tanítani, rugalmas oktatási módszert alkalmaznak, ami szerintem a tudásközvetítés kulcsa!

A tananyagfejlesztésről keveset tudok, saját tapasztalataim alapján nagyon fontosnak tartom. A tananyag struktúrája fontos, hogy frissüljön, ha a törzsanyag nem is módosulhat. Maga a felépítése, a dinamikája, a tanagyag megvalósítási módja ( értem ez alatt a tankönyveket, hanganyagokat, videókat, segédeszközöket) talán fontosabb is, mert maga az információ. Azt a médiából ugyanis nagyon jól tudjuk, megfelelő módon, csatornán bármit "be lehet juttatni".

Nagyon jó felvetés, hogy adott problémát több kontextusban is lehessen vizsgálni. Szinte gyerekenként kéne ránézni adott problémákra, tananyag részekre, feladatmegoldásokra. Mindenesetre minél komplexebb megoldás feldolgozást kínálunk, annál nagyobb sikerrel járhatunk.

A társas, csoportos tanulás egy kifejezetten jó tanulási forma. Időigényes, és rendkívüli figyelmet, energiákat igényel az oktatótól, de megéri. Elsőre azt gondolom, még nagyobb zűrzavar keletkezik a fejekben ilyen munkák során, rengeteg kérdés fogalmazódik meg, idővel azonban a megszerzett információk birtokában a tanulók remekül tudják egymást is koordinálni.

A félév elején határozottan védtem a magam, és a fiatal generációk tanulási szokásait, az ezekben rejlő hiányosságokat, rossz beidegződéseket.
Most visszatér ez a probléma, a dián olvashatjuk, az önálló tanulási készségek, képességek kialakításának fontosságát. Ide sorolnám a belső motiváció kialakítását is. Van egy olyan elképzelésem, hogy ha az egyén motivált, akkor valójában már bármire képes. Akkor már fele annyi energia a kompetencia elsajátítása, fejlesztése, és egyáltalán az információ elsajátítása. Az iskola pedig hol vállal ebben szerepet? Melyik órán, alkalommal gyakorolnak ránk hatást úgy, hogy a tanulás irányába kezdjen belső hajtóerőnk kialakulni?

Az pedig, hogy az IKT eszközöket tudatosan, a tanulási folyamat támogatására képesek legyünk használni, nagyon jó célnak tartom, valóban, amink van, azt használjuk ki.
Ezek az online tanulási környezetek, melyek eredetileg nem is azok (facebook, SeconLife), rendkívül eredményesek. Valóban, soha nem kötött még le kurzus ennyi időre, és ilyen erősen, mint ez, pedig a téma, bevallom nem is érdekel, Egyszerűen motiválttá lettem téve, utána pedig már a csoportfolyamatok viszik az embert.
Viszont mi a helyzet azokkal, akik nem csatlakoztak, vagy akik kihullottak? A két csoportot fontos külön vizsgálni!
Tehát mi a helyzet velük? Úgy látszik, még az ilyen sok oldalról támogatott, ilyen sokszínű megoldás is tartogat hiányosságokat, hiszen ha ez nem így lenne, mind csinálnánk együtt a kurzust.
Érdemes ezen gondolkozni, hogyan lehetne még több tanulót bevonni legközelebb.

Ha megnézzük az informális-, formális- és nem formális tanulási folyamatokat, az informálisnak van a legnagyobb szerepe. Rengeteg dolgot tanulunk meg iskoláskorunk előtt. Az már önmagában tanúsítja, milyen fontos ez a tanulási forma. Érdekes, hogy éppen erről aligha vesz a rendszer tudomást. Persze nagy része egyetemes, általános tudás, azonban egyénenként annyi plusszal rendelkezünk, mely felbecsülhetetlen lehet egy helyzetben, vagy munkakörben, feladatnál. Ezeket minősíteni, ellenőrizni, felmérni nehéz feladat. Viszont éppen a súlyából adódóan valóban nem elhanyagolható fontosságú.
Nem is értem, talán én látom rosszul az ábrát, de mintha az informális tanulás nem életen át tartó tanulásként lenne feltüntetve?

Na tessék, végre itt egy dia, ahol viszont látom a rugalmasság fontosságát. Úgy látszik, vannak értelmes önálló gondolataim az anyaggal kapcsolatban :)

Tehát ha tanításra gondolunk, érdemes átgondolni a tanuló hátterét, hogy az hogyan befolyásolja a tanulási folyamatot. Ez valóban fontos pont, kultúránként, etnikumonként változik, hogyan lehet hatékonyan átadni az információt. Az is örömmel tölt el, felmerül a gondolat, a tanegységet nem kell maximalizálni, nem az a cél, hogy minél több tartalmat átadjak, hanem hogy minél több tartalmat befogadjanak.
Ez a két folyamat pedig szinte fordított arányban áll egymással. Ha kevesebb információt próbálok közvetíteni, több idő alatt, akkor rugalmasan válogathatok a módszerek és eszközök között, szinte egyénekre szabva közvetíthetem az információt.

Remek dolog, hogy a tanárközpontúság helyett végre a tanulási környezet veszi át a központi szerepet. Miért az a legfontosabb, hogy a tanár mit és hogyan gondol, és hogy ő hogyan szereti átadni? Végre lehetne az a fontos, hogy a tanuló mit szeretne tudni, hogyan, milyen környezeteken keresztül. Mivel azt már tudjuk, egyszerre hallva, látva, csinálva tanulunk a legtöbbet, így érdemes tehát az online, webes eszközök által kitágítani a lehetőségeket és a tanuló mindennemű igényeihez igazodni.

Utolsó gondolatként a tanulócsoportok összekapcsolását emelném ki. Amíg Ba-szakos voltam, sokszor gondolkoztam azon, vajon más egyetemek andragógusai vajon mit tanulnak? Az igény tehát felmerült bennem, de a módját nem találtam annak, hogy ezt megtudjam. Tavaly, első éves Ma-ként már eljutottam odáig, máig nem tudom, hogyan, hogy összehasonlítottam az ELTE kurzuslistáját adott félévemre nézve, az előző egyetemem kurzusleírásával. Így meggyőződtem arról, fél éven keresztül nagyjából hasonló dolgokról fogunk tanulni. Odáig viszont nem jutottam, hogy megkeressem őket, s beszélgetést, tudásmegosztást kezdeményezzek. Motiválatlan vagyok, bevallom.

Mindenesetre ha már a tanulókat így szocializálnánk, hogy tanuljanak együtt, gondolkozzanak együtt, távolságtól, intézménytől függetlenül, az óriási lépés lenne, nem mellesleg, igen csak hamar kiderülne, hol milyen minőségű, milyen sokszínű (vagy épp homogén) tudást biztosítanak számunkra.

Érdekes lenne, ha a tanulók ilyen szinten összefognának.

Ezzel zárom heti első bejegyzésemet, majd innen folytatom :)